Könyv borítók #Sherry Gammon

Miután megírtam Sherry Gammon Hihetetlen című könyvéről a véleményemet kíváncsi voltam és megnéztem, hogy a magyarok mennyit változtattak a borítón. Szerencsére hatalmas a különbség. Mivel már sokszor fordult elő, hogy a magyar borítók nem tetszettek, ezért most szeretném megmutatni, hogy szebbé is tudjuk "varázsolni" egy könyv megjelenését.

Először szeretném elmondani, hogy szerintem milyen egy jó könyv borítója, illetve, hogy mi mellett nem tudnék elmenni. Nyilván ezek függnek attól, hogy mi a könyv témája, például egy habos-babos kis történet egy nyári délutánra, vagy egy kicsit sötétebb történet egy esős éjszakán. Mivel most Sherry könyveiről van szó, ezért az utóbbiról fogok írni. 

Szeretném tisztázni, hogy azért tituláltam Sherry könyveit sötétebbnek, mert a szereplők múltja és jelenje számomra olyan körülmények, melyek nem hétköznapiak. Hisz gyerekek hány százalékának az apja drogbáró? Nem tudom, de szerintem (vagy legalábbis remélem) nem soknak. Tehát egy ilyen borítónak elsősorban figyelemfelkeltőnek (micsoda logika?) kell lennie. De mi teszi azzá? Talán a színek. Sherry esetében például a szürke és annak árnyalatai, valamint a vörös nagyon fel keltette az érdeklődésemet. Nagyon sokszor láttam a borítót és mindannyiszor kattintottam rá, hogy elolvassam a fülszöveget, de amiatt nem kezdtem neki.

Nem hátrány, ha tükrözi a regény érzésvilágát, így nem fog minket félrevezetni a borító. Még jobb, ha egy személy is van rajta, hisz mi érdekli legjobban az embert? Hát, saját maga! (Ezt marketingen tanultam, ha érdekel titeket, akkor olvassátok el Papp-Váry Árpád JPÉ Marketing című könyvét, megéri!) Én hamarabb megállok egy olyan borító előtt, ahol egy személy, vagy testrész van kiemelve, mint amin egy állat vagy egy tárgy. Bár azt hozzá kell tenni, hogy sokszor elég, ha cím fel kelti az érdeklődésemet.

Ha már megemlítettem a címet, akkor az sem mindegy, hogy milyen a betűtípus. Legyen könnyen elolvasható és jól látható, valamint az író neve legyen jól látható, kiérdemelt helyen (nem úgy, mint a LOL-os könyveknél).

Most pedig rátérnék Sherry Port fare borítóira.

Ez lenne a Szerethetetlen magyar borítója, ami talán egy kicsit félrevezető volt számomra, de mégis ez a legjobb azok közül, amiket mutatni fogok nektek. Ezért el sem sorolom, hogy mik tetszettek, mert a későbbiekben érezni fogjátok, hogy mennyire borzongatóan jó.

Szerintem már egyből látható, hogy miért is mondtam azt, hogy tudunk szebbet alkotni mi magyarok is, ha akarunk.

A bal oldali képre ha ránézek egy szappanopera jut eszembe, és ez a szürkeség, egyáltalán nem tetszik, mintha valami beposhadt volna. Értem én, hogy ki kell valahogy fejezni a főszereplők sötét múltját, de ez szerintem nem a jó megoldás. Nincs benne semmi figyelemfelkeltő csak a cím, de attól meg a hányinger kap el, mármint a betűtípus formázásától. Annyi az előnye, hogy az írónő neve jól ki van emelve, viszont az a betűtípus formázás még mindig nem szimpi. De a jobb oldali borítón már tetszik a betűtípus, viszont a hinta túl lett kombinálva, nekem jobban tetszik egyszerűen és nem indával felfuttatva. Itt a színek már élénkebbek, de ez sem tetszik, túl erőltetettnek hat. Míg a magyar borítón a vörös ruha olyan, mintha ki tudna törni a szürkeségből, addig a másik kettőn a halvány rózsaszín, mintha bele szeretne olvadni.

A jobboldalin túl sokat változtatják a betűk típusait, ez már zavaró, hisz alig van rajta írás, de szinte mindegyik más. Az élénk színek miatt nem tűnik túl komolynak és a magyar után inkább egy "paródiának" érzem.

 Ez lenne a Hihetetlen magyar borítója, de szerintem egyből lehet tudni, hisz a trilógia borítói nagyon harmonizálnak, ami nem mondható el az eredetiről.

Ez a kettő össze sem hasonlítható a magyarral és nincs összhangban a trilógia előző borítójával, olyan mintha különálló regény lenne.

A bal oldali borító még jelképezi is azt, hogy Lilah keze meg van kötve, mintha egy kalitkába lenne zárva az apja miatt, hogy nem tud elmenekülni előle, mert mindig rátalál, de nekem akkor sem tetszik. Olyan, mintha a 20. században játszódna és egy templomban, vagy valami várszerű építményben. A cím betűtípusa tetszik és ez meg is egyezik az előző borítóval, viszont túl barna ez a borító. Olyan egyszerű (és itt most rossz értelemben), és bár egy nő van rajta, meg is állnék mellette, de a színkombináció miatt annyira réginek hat, hogy fel már nem venném.

Míg a bal oldali borító sugall valamit a regényből, és végre elhagyta a szappanopera jelleget, addig a jobb oldaliról már ez nem mondható el, vagy csak én nem veszem észre. Egy nő áll a bozótban és nézi, ahogy elég a hold? Most eszembe jutott, hogy régebben miért nem szerettem Júlia füzeteket olvasni. Mert nagyon nem szerettem a borítóit és ez most ehhez hasonlít. Az író neve annyira cikornyás és effektes, hogy nem tudom elolvasni, a cím túl lett bonyolítva (miért kellett bele két szín?), egyáltalán nem tetszik. Olyan régi hatása van, pedig ez egy modern regény.

 A trilógia borítói közül az Elviselhetetlen a kedvencem, mert nagyon szépen fejezi ki azt, hogy a főszereplő családi erőszak áldozata lett. Itt sem szakad meg a szürkeség és a vörös közötti harmónia, és bár itt is szürke van, mint egy korábbi angol borítón, de itt még benne van az elegancia, letisztultság, szépség és kecsesség.

Csak annyival, hogy háttal áll nekünk, meg van kötözve a keze, és egy épület tetején áll, annyi mindent kifejez, hogy az angol trilógia borítói összesen nem adnak át annyit. Semmit nem csinál a nő csak áll és néz le fele, és már ennyiből le lehet venni, hogy mire gondolhat.

A cím bár cikornyás, de olvasható, és ennyi még pont belefér, mert nincs rajta felesleges írás, csak annyi, amennyi kell.

Az angol borító nekem már megint a szappanoperát idézi és bár itt a nő arcán lévő feketeség, ami kosz is lehetne a helyből fakadóan, utal az erőszakra, de nekem nem ad át többet. A lila szín nem tudom, hogy jött ide, viszont a cím és az író nevének betűtípusa tetszik.

Viszont túl sok a borítón az írás, bal oldalt az a három sor már nem kellett volna, sőt az a "Best Selling Author" sem szerintem, és ezek nélkül egységesebb lett volna. A nő ahogy ott ül, olyan mint egy próbababa kicsavarodva.

Az angol borítók között nincs olyan nagy összhang, és ha nem néztem volna utána azt hittem volna, hogy ezek különálló regények. Max a cím betűtípusok, amik ugyanazok, csak némelyiken effektekkel van megfűszerezve, ami miatt olvashatatlan.

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy mennyire jó borítókat tudunk készíteni, és hogy van, amikor túlszárnyaljuk az eredetit.

Lauren Morrill - Vakrandi a végzettel

"Ne üldögélj tovább egy pillanatig se, egy ábrándot kergetve, amire talán sosem találsz rá, mert lehet, hogy nem is létezik. "

Egy újabb LOL-os könyv, ami tetszett. Ugye Kelly Oram - Cinder és Ella című könyve után keresgéltem még ilyen jellegű könyveket, és megtaláltam Miranda Keneally - Kivédhetetlen szerelem könyvét, ami nem volt túl jó választás számomra, viszont most úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom ezzel, mert a címe nagyon megtetszett és miután a fülszöveget is elolvastam, nem fért kétség hozzá, hogy elolvasom.

A történet főhősnőnk, Julia* szemszögéből íródott, aki Shakespeare rajongó, stréber (nem hiába szólítja Stréberkének Jason), Mark az MVI-je (Meg Van Írva), Phoebe a legjobb barátnője és úgy döntött, hogy elmegy egy londoni kirándulásra Phoebe nélkül.

Londonban Jason lesz a párja, aki kiugrasztja Juliát a "sötét könyvtárból" és már legelső este elviszi bulizni. Ott megismerkedik egy Chris nevű sráccal, akire nem is emlékszik, annyira taccsra vágta magát. De ezzel a sráccal folyamatosak az sms-ezések a mű egészén. Jason felajánlja azt a lehetőséget, hogy segít becserkészni Christ, ha megírja a házi feladatait. Juliának mivel nincs ilyen tapasztalata, ezért elfogadja ezt a lehetőséget.

Ezzel az egyességgel kettejük kapcsolata meg lett alapozva. Jason nagyon bohókás srác, aki mindig kitűnik, minden lányt el tud bűvölni, nem hisz a szerelemben, de sok romantikus dolgot tesz az utazás alatt. Kedvenc pillanataim közé tartozik, amikor énekelt Juliának, táncoltak és együtt aludtak.


(Nekem fura volt, hogy Londonban voltak egy teljesen más földrészen, városban és elengedte őket a tanár, had mászkáljanak, a metrót is teljes nyugalomban használták, nem féltek, hogy eltévednek. Én biztos nem mertem volna egyedül használni.)

A szálak kicsit összekuszálódtak a végére, és olyan talányok derültek ki, amiről nem is gondoltam volna, hogy azok talányok. Például hogy ki az a Chris? Én azon teljesen meglepődtem. Jó, persze, amikor már találkoztak, de nem ismerték fel a levelező partnerüket, akkor már leesett a tantusz, de előtte nem, és szerintem nem is voltak arra utaló jelek.

 A vége vitte a prímet, viszont én már megint hiányoltam azt, hogy egy kicsit túl vigye a történetet, például egy hónap múlva mi történt. A suliban hogy fogadták őket, mit szóltak a többiek. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen, hogy szeretem a harmóniát minél jobban kiélvezni.

Tetszett benne az, hogy tényleg jártak helyeken, megnevezték, hol vannak és nem csak utca neveket írt le az író nő, az még plusz, hogy mesélt is róla, bemutatta azokat. Mivel én már jártam nagyrészt azokon a helyeken, ezért visszagondoltam, hogy ott mit csináltam, arra milyen boltokban jártam, erre mit néztem meg. Nagyon jó érzés volt visszaemlékezni.

Tulajdonképpen ez a regény Juliának a szerelemre találását, de mindenek előtt azt mutatja be, hogy nincs olyan, hogy tökéletes. Hisz a szüleik házassága sem volt vitamentes, ahogy jobban visszaemlékezik, és az anyukája is meg tudja találni újra a szerelmet. Mark sem az a kedves, jólelkű srác, akinek elképzelte, mint ahogy Jason sem az a felfuvalkodott hólyag. Rá kell jönnie, hogy az ábrándjai jók, de nem jelenti azt, hogy igazak is. Ki kell lépni a burokból és le kell dobnia magáról a naivitás köpenyét egy kis időre, amíg meglátja a valóság egy darabját.

A címet nem igazán értem, hogy a randi kire utal, mert ha Chrisre, akkor nagy irónia lapul meg benne, viszont kétlem, hogy rá értené. Minden bizonnyal Jasonre érti, viszont miért lenne vakrandi? Mert nem tudja, hogy minden együtt töltött idő, akár randi is lehetne? Vagy az utazást érti a végzeten, hisz elmegy az ismeretlenbe, ez már jelképezi a vakságot, míg a végzet a körülötte és a vele megtörténő dolgok. Vagy talán ez jutott legelőször az írónő eszébe.

 A borító nekem nem tetszik, túl csapongó és a képen lévő srác haja nem is vörös, mint Jasoné. Ugye mint már említettem korábbi LOL-os könyveknél, az írónő neve, mintha oda lenne dobva. Nekem teljesen rendszertelennek tűnik, ami viszont megegyezik Jason szemléletével, a szabályszegéssel kapcsolatosan.

A cím betűtípusa és színe gagyi, nekem jobban tetszene egyszínűen és vastagabb betűtípussal.

Viszont még mindig jobban tetszik, mint az eredeti.

Ez egyáltalán nem jön át nekem, hisz csak jobban meg kell nézni és látszik, hogy a képen szereplők nem16 évesek, és Julia a regényben nem vett fel vörös kisruhát, és úgy tűnt,mintha nem is akarna olyat felvenni. Ez a szivárványos háttér végképp nem tetszik.

Na, mindegy, az a lényeg, hogy a magyar sokkal jobb, de lehetne jobb is, viszont ízlések és pofonok.

Nekem nagyon tetszett a történet, biztos, hogy el fogom még olvasni később is.

Kellemes olvasást!









 *Juliát azért írom rövid u-val, mert a könyvben is így van írva.

Sherry Gammon - Elviselhetetlen

"Ha az ember nagyon akar valamit, és tűzön-vízen át meg is tesz mindent érte, akkor eléri."

 

Hű, hát, nehéz megszólalni egy ilyen megrázó könyv után. Azt már most szeretném elmondani, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. A trilógiából ez volt a legmegrázóbb számomra! Ez a trilógia három olyan témát ölel fel, amelyek a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Ugye a Szerethetetlen az alkohol problémával, a Hihetetlen a drog problémával, míg az Elviselhetetlen a családon belüli erőszakkal foglalkozik.

Tesst és Bookert már a trilógia előző részeiből ismerhetjük, de a háttértörténetükkel nem vagyunk teljesen tisztában, csak sejtünk dolgokat. Ebben a regényben megismerjük a csúf igazságot. Mindkettejük története hátborzongató, de ami legjobban megviselt, az Tess története. Nyilván azért, mert az övének visszatekintő fejezetei vannak. Ezek a fejezetek nagyon nehezen mentek nekem, elgondolkoztam azon, hogy átugrok néhány részt belőle, de aztán úgy éreztem, hogy ez nem lenne tisztességes. Nem tudtam folyamatosan olvasni, néha le kellett tennem néhány órára.

Tess történetét nem szeretném itt részletezni, mert szerintem épp elég, ha elolvassátok, aztán mindannyian eldöntitek, hogy kinek mennyire megrázó ez, viszont a témáról szeretnék néhány szót szólni.

A családon belüli erőszak egy olyan teher, probléma, ami nagyon ritka esetben derül ki és áldozatai leginkább nők. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhet annak az embernek a fejében, aki arra vetemedik, hogy megüti egyik szerettét (már ha egyáltalán szereti). Hát, még annak, aki ezek után úgy dönt, hogy megbocsát és vele marad. Bár sajnos vannak olyanok, akik nem tudnak menekülni a helyzetből, viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül nőkkel történnek meg az ilyenek, lehet akár egy férfival is, ezért nem szeretnék sztereotipizálni.

Az ilyen esetek rémisztenek el minket attól, hogy igazi kapcsolatokat keressünk. Hisz mi van akkor ha velünk is megtörténik ilyen szörnyűség? Oké, hogy Tess túlélte, de vajon ezt én is így bírnám? Ki tudnék menekülni egy ilyen kapcsolatból, vagy mindig adnék egy utolsó esélyt? Sajnos ezekre nehéz választ adni, sőt lehetetlen. Szinte hiába mondanám azt, hogy abban a pillanatban, hogy kezet emelt rám a jelenlegi párom kilépnék abból a kapcsolatból, mert nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Mint ahogy olvashattátok/játok a könyvben, amikor már Tess azt hitte, hogy vége, akkor az exe újra felbukkant és még egy távolságtartási végzés sem védhette meg tőle.

A történettel kapcsolatban azért azt megjegyezném, hogy nekem már voltak olyan jelenetek, amik túlzásnak hatottak, és itt most nem a múlt részletezésére és az erőszakra gondolok, mert azok teljesen hitelesek. Hanem arra gondolok, hogy Tess rengeteg sérelmen ment keresztül, mint a múltban, mint a jelenben. De szerintem ezek után a traumák után az írónő nem adott elég időt a lelki regenerálódásnak, néha úgy tűnt nekem, hogy megtörténik a bántalmazás, utána van egy időszak, amikor mély bánatba kerül, aztán mintha semmi nem történt volna visszatérünk a normális kerékvágásba. Az is zavaró volt, vagy már túlzás, hogy Booker exe a végén meg akarta ölni hősünket, szinte már mindenki meg akart ölni mindenkit.

Bár a visszatekintő fejezetek szörnyű emlékképeket takarnak, amitől felfordult a gyomrom, mégis a tetőpont az volt, amikor Tess azért könyörgött Bookernek, hogy hagyja meghalni, mert ő ezt már nem bírja. Innentől kezdve ott lóg a fejük felett Damoklész kardja, ami csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ez megteremtette a regény egyre növekvő feszültségét.

Booker is fájdalmas emlékekkel él együtt, hisz neki az édesanyját és ikertestvérét a szeme láttára gyalázták meg, majd ölték meg úgy, hogy nem tehetett ellene semmit, csak a sikolyukat és a könyörgésüket hallotta. Ezután romboló életmódot folytatott addig, míg Sethnek szüksége nem lett rá. Emiatt kialakult benne egy védelmező ösztön, ami által a barátait védelmezi minden áron. (Gondoljunk vissza Lilah-ék részére, amikor Booker elvakultan hitt abban az általa rögzült tényben, hogy Lilah rosszat akar, ezért folyamatosan szemmel kell tartani.)

Olvastam egy olyan véleményt, melyben szeretett volna az olvasó bemenni a történetbe, hogy segítsen főhőseinken. Én sajnos nem vagyok ilyen bátor. Persze én is szerettem volna segíteni rajtuk, de inkább azzal, hogy átírom a történetet, nem úgy, hogy majd én megállítom az őrült exeket. Nekem már az nagyon stresszes volt, hogy nem tudtam, mi lesz a következő gonosz tett, amivel meg kell küzdeniük nekik és meg kell küzdenem nekem, mit kell még feldolgoznom. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi jöhet még. Az előző két könyvből megtanultam, hogy Sherry a leglehetetlenebb helyzetekből is kihoz valami egészen meglepőt, ezért soha nem tudtam, hogy mire számíthatok.

De ez a történet nem csak arról szól, hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, hanem arról is, hogyan lehet begyógyítani egy sebzett szívet. Booker és Tess egymásra támaszkodva próbálják a múlt eseményeit feldolgozni és kettejükből egy egészet alkotni. Ebben természetesen segítenek a barátok, akiket az előző részekben megismertünk.

Ami legjobban tetszik ebben, hogy az előző könyvek főhőseiről is tudunk meg újabb információkat és nem ér véget az ő történetük a regényükkel. Már korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy én mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történik egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejező után, és itt sokat meg lehet tudni. Ennek a regénynek a befejező fejezete különösen megható volt, hisz Maggie szemszögéből olvashatunk, aki kimegy anyukája sírjához és megbocsát neki. Szerintem ennél szebb dolog nem sok van, amikor meg tudunk egy olyan valakinek bocsátani, aki talán meg sem érdemli azt, vagy nem is érdekli, de a megbocsátó félnek egy hatalmas teher esik le a szívéről.

 NA, ez a borító hihetetlenül jó, teljes mértékben kifejezi a történetet. Ugye nem is kell alaposan megfigyelni csak a színeket kell érzékelni és már megmutatkozik a trilógia sajátossága. Viszont nagyon beszédes a hátra kötözött kezek és a magasság, mintha azon gondolkozna az a nő, hogy most leugorjon és itt fejezze be, ne küzdjön tovább, vagy inkább maradjon és próbálja a legjobbat kihozni a helyzetéből.

A borítóhoz most ennyit szeretnék fűzni, mert van egy külön bejegyzésem e trilógia borítóinak, mert eddig ez az a borító, ami a legjobban tetszik a magyaroktól, és amiről úgy gondolom, hogy sokkal jobb az eredetitől. Ha kíváncsiak vagytok rá, akkor ide kattintva tudjátok elérni.

A címről még annyit szeretnék mondani, hogy szerintem itt a legerősebb a cím és a történet közötti szál, hisz egyértelműen ez az egy szó a történetnek fontos kulcsszava is.

Egy utolsó megjegyzés a könyvről: mielőtt elkezdtem volna olvasni, nagyon sokat vártam a regénytől, ezért néhány oldal után csalódtam benne, viszont ahogy haladt a történet, ezt a csalódottságot átvette a döbbenet, sajnálat, részvét és a csodálat egyvelege. Ha úgy érzed, hogy most kiegyensúlyozott életet élsz és elbírsz mindennel, akkor ajánlom, hogy olvasd el, mert csak nyersz vele, több rálátásod lesz a világ rejtett dolgaira.

Most már tényleg utoljára egy kis idézetet szeretnék betenni, ami azt kívánja bemutatni, hogy nem csak egy búskomor könyvről van szó, hanem van benne humor is: (Sofia Lilah lánya)
"– Sofia az ölembe mászik. – Én hozzád megyek feleségül, Book bácsi – simogatja meg az arcomat.
– Kicsit öreg vagyok hozzád, kisangyal. – Megpuszilom a feje búbját, és átölelem.
– Majd ha nagyobb leszek, akkor vegyél feleségül. Mondjuk, amikor tízéves leszek, jó?
– Na ja, és mehetek is mindjárt a börtönbe – mormolom, mire Seth és Maggie nevetésben tör ki.
– Nem jutsz börtönbe – mondja Cole, és felnyalábolja Sofiát. A vállán viszi a lépcső felé, Lilah megy utána. – Azért nem, mert előbb megöllek."

Sherry Gammon - Hihetetlen

„…arról senki sem tehet, hogy honnan jön. Csak arról tehetünk, amit teszünk, és ahová tartunk az életben”

Sherry Gammon Port fare trilógiájának második részét ugyanannyira imádtam, mint az elsőt, bár azt hittem, hogy nem fogja súrolni azt a szintet, hisz az elsőket nehéz beérni, hát még túlszárnyalni. Viszont más miatt tetszett, a kettőt nehéz ugyanazon a szinten emlegetni. Elsősorban azért, mert míg Seth és Maggie története azért tetszett, mert gimisekről volt szó, és a főkoncepciója az, hogy a lány bajban volt, a fiú meg segített rajta, megmentette, addig itt Cole nem volt az a menő srác, mint Seth. Cole volt a mindenben ügyetlenül cuki hapsi, kivéve az orvosi hivatását, míg Seth a menő srác, aki észre sem veszi, hogy népszerű, az a lényéből fakad.

Maggie az a lány volt, aki kitartott, nem siránkozott, hogy milyen nehéz helyzetben van, igazi túlélő, míg Lilah azért volt túlélő, mert bár menekült az apja elől, akinek hatalmas droghálózata van, vagyis abból a helyzetből akart kitörni, amibe beleszületett, de sikerült neki évekre eltűnnie. És bár kettejük múltja össze sem hasonlítható, mégis mindkettejük súlyos traumákon mentek keresztül.

Tele volt meglepetésekkel, és mint már említettem az első résznél (Sherry Gammon – Szerethetetlen), a történetvezetésben voltak olyan tényezők, melyek nem megszokottak. Itt például már az elején attól féltem, hogy mi lesz majd, ha kiderül a végén, hogy Lilah miért is költözött abba a városba és miért flörtöl folyamatosan Cole-lal. (Emiatt egyébként nem is akartam először elolvasni, de annyira tetszett a trilógia első része, hogy muszáj volt elolvasnom) De a megszokottól eltérően Sherry már a történet közepén leleplezte Lilaht, sőt hogy enyhítsen hősnőnk terhén, önként mondta el az indokokat.

Írónőnknek ez a fajta stílusa nagyon megfogott, mert így sokkal több érzelmet tud kelteni az olvasóban. Gondoljunk jobban bele: ha a végére hagyja a leleplezést, akkor tudjuk, hogy még néhány (kb 5-6) oldal és meg is bocsát mindenki mindenkinek. Vagyis minden happy. De ha a közepén lepleződik le, akkor még jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mert azt hinnénk, hogy ezután már nem jöhet semmi váratlan, hisz a nagy csattanó le lett lőve. 

Viszont ez nem így van! Ilyenkor együtt érzünk a hősnővel, aki bele lett kényszerítve ebbe a helyzetbe, hogy a saját életét mentse, de együtt érzünk hősünkkel is, mert őt meg kihasználták, és barátai élete újra veszélybe került egy olyan nő által, akit szeret, és aki átverte. Ilyenkor hosszabbra nyúlik a megbocsátás és a vádolás időszaka. Booker nem tud elvonatkoztatni a múlttól, ezért folyamatosan követteti és nem bízik meg benne. Ez a folyamat egy folytonos feszültséget hoz a történetbe, ami miatt tovább akarjuk olvasni, hisz azt várjuk, hogy mikor derül ki, hogy tévedett és az elégtétel milyen jó érzés lesz.

Feszültséget okoz még az a tudat, hogy mikor jön a következő telefon Lilah apjától, vagy hogy mikor dönt úgy, hogy nem kér lánya segítségéből és inkább egy emberére bízza. Aztán amikor bejön egy újabb szereplő, Lilah dadája, újabb kérdések, titkok lesznek. A végén pedig egy hatalmas meglepetés, ami borzasztóan jól esett a lelkemnek és nagyon meghatódtam. Szerintem erre a fordulatra senki nem számít, és annyira szebbé teszi a történetet.

Hogy ismételjem magam voltak nagyon megható és meglepő pillanatok, részek, amikor azt mondtam, hogy na, jó itt már megint nagyot alkotott Sherry. Ilyen volt, amikor kiderült, hogy Cole-t meg kell műteni, mert az agyában találtak egy tumort. Viszont a műtét során, ha megsértik az érző szöveteket, akkor el is felejtheti Lilaht vagy még rosszabb az érzéseit veszítheti el. Ezért találja ki, hogy videókat készítenek azokról a tevékenységekről, amiket együtt csinálnak, ha véletlenül úgy alakulnának a dolgok, hogy miután felébredt a műtét után, nem ismerné fel Lilaht. Mégis ebben az volt a legszebb, amikor Cole már a műtőben volt és hősnőnk elment a templomba imádkozni. Ott végignézte a videókat és talált egy olyat, amit Cole egyedül csinált, ahol arra akarja magát emlékeztetni, hogy miért szereti Lilaht.

„Annyira tele van vele a szívem... nem is: a lelkem! Még sohasem tett senki ennyire boldoggá. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány ennyire illik egy olyan fickóhoz, mint én. De tévedtem. Olvasd el a listát! Szeress bele megint! És ne felejtsd el a dossziét, amire az van írva, hogy „Különleges”! Különleges, mint Lilah.”

Már az első részben is nagyon érdekelt Booker, de most még jobban elkezdett, főleg, hogy megjelent ebben a kötetben az a nő is, akit neki rendelt a sors. Az a rész lesz szerintem a legizgalmasabb abból a szempontból, hogy mindkét félnek a háttere, a története tragédiákon alapul. És bár ott is megment egy férfi egy nőt, mint az első részben, de a harmadikban a nő is megmenti a férfit. Na, jó ez csak egy előrevetítés, még nem olvastam, csak most fog jönni. Szóval, ha minden jól megy, akkor legközelebb azzal fogok érkezni.

 Leginkább az tetszik, hogy ha meglátom a három borítóképet a trilógiáról, akkor tudom, hogy ezek összetartoznak.

 A szürke és a vörös dominál, így megteremti a tartalom és a külső közötti összhangot. Ad neki egy mélyebb tartalmat. Ami fontos, azt kiemeli a vörös színnel. Az a legjobb, hogy itt még a cím betűtípusa is tetszik, pedig leginkább nekem a letisztult formák tetszenek, nem az ilyen kacskaringós, füzérszerűek.

Egyszerű mégis nagyszerű.

"Nem, Lilah, nem Dreser vagy, hanem Colter - jelenti ki Booker"

Sherry Gammon - Szerethetetlen

"Egy menedék kellett neki a vihar elől, egy hely, ahol biztonságban érezheti magát, és valaki, aki megnyugtathatja, hogy senki sem szerethetetlen."

Ennek a könyvnek a borítójával már régóta szemezgetek, de eddig akárhányszor elolvastam a fülszöveget, soha nem nyerte el a tetszésemet, viszont most valamiért úgy éreztem, hogy el kell olvasnom. 

IMÁDTAM. Nem tudom, miért, de vonzódom az olyan könyvekhez, melyben a fiúnak meg kell védenie a lányt. Az tetszett a legjobban, hogy itt nem csak ízelítőt kaptunk főhőseink kapcsolatából, hanem tekintélyes belátást is. Általában egy romantikus regény alapkoncepciója: lány és fiú megismerkedik valamilyen formában, majd elindul egy huzavona, hogy miért nem jár(hat)nak, és a végén összejönnek. Aztán vége, pedig engem mindig érdekel, hogy mi történik ezután? Jó persze, valahol van epilógus, de az légyfing. Itt pedig már kb. a regény közepén összejönnek és így kinyílik nekünk egy ablak.

Seth az a srác, aki a suliban mindig is menő volt és így a beilleszkedése is könnyen ment. Míg Maggie inkább a hierarchia alján van, mert szegényes a ruházata és próbálja a külvilágot kizárni, falat emelt maga köré. Ez azért volt, mert az anyukája alkoholista, folyamatosan ki van ütve, ha éppen nincs, akkor Maggiet átkozza.

Az alaptörténet az annyi lenne, hogy Seth egy MET-es ügynök, aki visszamegy a suliba, hogy információkat gyűjtsön a helyi drogdílerekről. Először a menőkkel kell összehaverkodnia, azok hátha beavatják őt is. De mivel ez nem vezet sehova, ezért Booker úgy dönt, hogy barátkozzon össze Maggievel. A lány külseje megegyezik egy drogfogyasztóéval, mivel Maggie az éhséggel küzd mindennap. Seth hiába mondja, hogy biztos nem drogozik a lány, Brooker nem foglalkozik vele. 

Sethnek nehéz feladata van, hisz tetszik neki a lány és mivel Maggie próbál neki ellenállni, ezért nem tudja, hogyan tudna közelebb kerülni hozzá. Ezek után jönnek a bonyodalmak, amelyek az átlagos gimis történetet elviszik egy hátborzongató, gyilkosokkal teli történetbe, ahol főszereplőink élete veszélyben van.

"Soha nem vagy túl öreg egy kisujj-eskühöz."

 

Ez a regény olyan szempontból is meglepetés volt nekem, hogy kiszámíthatatlan volt. Tehát, ugye Maggie nehézsorsú gyerek, akinek az anyja alkoholista, de ő szereti, és már az alapból egy hatalmas trauma, hogy az anyukája nap, mint nap azzal szembesíti, hogy nem szereti őt. Ezenkívűl kórházba kerül, szóval most már nem csak azért kell aggódnia, hogy leissza magát és önkívületi állapotban valami butaságot csinál, hanem az életéért is aggódik. De ehhez még hozzácsapódnak a levelek, amiket az anyuka írt egyetlen lányának, ahol többször is leírja, hogy szereti, és szeretne megváltozni. Ez egy kicsi enyhülést hoz, de ezután még nagyobb a puffanás. Nem elég, hogy Sam, Booker nagypapája „miatta” hal meg, ezért még Booker felelősségre is vonja, de nemsokára a saját édesanyját is elveszíti anélkül, hogy kimondta volna a bűvös szót. Azt a szót, amire minden gyermek – legyen 2 vagy 22 éves - vágyik, hogy SZERETLEK, ehelyett az utolsó mondata a lányához „A vodkát szeretem! Most hozz egy italt vagy menj el”.

Ami egy kicsit abszurd (jó, ez most fura, mert elég sok dolog van, ami abszurd ebben a történetben) az, hogy Maggie kettőt hapcizott és egyből megbetegedett. Ezt már nagyon sokszor olvastam különböző regényekben és valahogy mindig annyira „na, hogy jelezzük az olvasó felé, hogy ez a valaki meg fog betegedni, meghapciztatjuk (van egyáltalán ilyen szó?)”. Tegnap előtt négyszer is hapciztam és a betegség még a közelemben sem járt (Hál’ Istennek).

Na, jó, a negatív kritika eléggé silány lett, de muszáj volt megemlítenem, mert nagyon szúrta a szemem.

 Mint már fentebb említettem már többször neki akartam kezdeni a könyvnek a borítója miatt, de a fülszöveg elriasztott. Viszont most így visszaolvasva egy kicsit nem értek egyet vele. Én úgy gondoltam, hogy a lány, aki a hintán ül, teljesen elveszett, a suliban kigúnyolják, csúnyán bánnak vele, mintha "leprás" lenne. De itt erről szó sincs. Vannak felszínes barátai, persze nem olyanok, akikkel mindent meg tudna beszélni, de annyira nem elveszett és ha jobban igyekezik, akkor tudott volna barátokat szerezni. Mert nyitott volt valamilyen szinten, hisz segített a többieknek.

Viszont az a kétségbeesés és reménytelenség, amit a borító tükröz, az sokszor megjelent a regényben. És most jobban megnézve a ruhának a vörös színe mégis csak azt jelképezi számomra, hogy a lányban van egy rejtett tulajdonság, amit nem akar, hogy  felszínre kerüljön. 

 A szenvedély... az élet, lehetőségek, jobb sors, barátságok, szerelem iránt!

"Valaki szeretett. Én, a szerethetetlen senki mégiscsak szerethető voltam."