Julia Quinn - Hogyan fogjunk márkit

"– Sose mi arassuk le a dicsőséget! Sokkal többet tudsz elérni, ha a férfi azt hiszi, hogy ő a legokosabb, legbátrabb, legerősebb a világon."

Julia Quinn a kedvenc történelmi-romantika írónőm, szinte az összes könyvét olvastam, amit pedig még nem, azt azért nem, mert nem volt még rá időm. Az írónő hű maradt önmagához és most is egy nagyszerű regényt írt.

A regény arról szól, hogy Elizabeth szülei meghaltak 5 éve és neki kell eltartania három kisebb testvérét, és hogy ez sikerüljön, társalkodónőként dolgozik Lady Danbury (Agatha néni) szolgálatában. Agatha nénit viszont megzsarolják, ezért unokaöccse, James Sidwell, Riverdale márki segítségét kéri, aki álruhában, mint jószágigazgató fog elhelyezkedni a gazdaságban. Elizabeth-nek szüksége van a pénzre, hisz a testvéreinek enniük kell és öccsét, Lucast Etonba kell küldenie tanulni. Ahhoz hogy ez sikerüljön, férjhez kell mennie egy gazdag emberhez és amikor Lady Danbury könyvtárában rátalál a Hogyan fogjunk márkit című könyvre, megnyílik előtte egy lehetőség.

Először Elizabeth húga, Susan segít neki a könyv alapján, majd James vállalkozik az oktató szerepére, akkor viszont már a könyv nélkül és hőseink egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Egy kicsit fura volt, hogy James amikor rájött, hogy szerelmes Elizabeth-be, akkor nem kezdett el küzdeni ellene, hanem elfogadta. (Ez azért volt meglepő számomra, mert szinte az összes történelmi-romantikában ez van, hogy a férfi szerelmes lesz a nőbe, de mégse akarja azt elfogadni)

Elisabeth egy olyan nő, aki tiszteletre méltó, bátor, kitartó és mindent megtenne a családjáért. Feladta az életét, hogy az öcsének és húgainak jobb életet tudjon biztosítani. Édesapja halálának a körülményeit elhallgatta, megváltoztatta, hogy ne mocskolódjon be és a gyerekek emlékében is tiszta maradjon. Férjhez akar menni, hogy a testvéreinek biztosítani tudja mindazt, amit megérdemelnek. És tényleg hihetetlen, hogy mennyi mindent kibírt és elviselt már élete során, ezért megérdemelte, hogy rátaláljon a boldogság James személyében.

James Sidwell, Riverdale márki jószágigazgatónak adja ki magát nagynénje birtokán, ahol megismerkedik Elisabeth-tel és innentől kezdve megakadályozni sem lehetne, hogy ne az legyen a végzete ami. Mindig őt keresi a tekintete, segíteni akar neki és meg akarja mindentől védeni. Szörnyű múltjában egyetlen fénysugár volt Agatha néni, aki megmentette önző apjától és megtanította szeretni.

Az egy kicsit fura volt nekem, hogy Elisabeth azt megtudta, hogy Agatha nénit zsarolják, és James nyomoz utána, de akkor miért nem lehet bevallani, hogy ki ő valójában? Mármint akkor már tök mindegy volt. Jó lehet, hogy azért nem vallotta be, mert akkor már bizalmas viszonyban voltak Elisabeth-tel, de mivel már tudott a zsarolásról, akkor már szinte kár volt tovább húzni. Bár valószínűleg azért ez a véleményem, mert valahogy nekem kiesett az a rész, amikor Elisabeth megtudta, hogy Agatha nénit zsarolják és már csak azon csodálkoztam, hogy ajánlkozik, segít Jamesnek nyomozni. Akkor egy kicsit összezavarodtam és utána próbáltam attól egy kicsit eltekinteni.

Amikor a végén kiderült a titok, akkor meg úgy éreztem, mintha Elisabeth túl reagálta volna. Igaz, hogy a helyében én is megsértődtem volna, hisz a férfi akibe beleszeretett, becsapta, de azért igazán meghallgathatta volna, hogy mit akar neki mondani James. Nem tudtam James-re haragudni, mert ő is két szék közé esett, ahol vagy a nő mellett dönt, akibe szerelmes vagy aki megmentette az életét. Ezért én teljes mértékben meg tudok bocsátani neki.

A kibékülés pedig még tartogat titkokat, amire bár gondoltam, de elképzelhetetlennek tartottam, bár amikor Agatha néni néha elment szundikálni csak úgy, akkor már sejtettem. Agatha néni pedig egy elbűvölő asszony, akinek modern felfogása van, hatalmas szíve és halálos humora. Én is szeretnék egy ilyen nagynénit.

A borító nagyon tetszik, teljesen modern, mégis magában hordozza a történelmet. Egy kicsit sötét, amitől akár meg is ijedhettem volna, de egyáltalán nem hat félelmetesen, csak úgy, mintha hatalmas titkokat rejtene a sötétség.

A borítón látható nő úgy áll ott, mint aki képes megküzdeni a világ minden bajával, míg a ruhája a 19 század eleji divatot tükrözi, ami eleganciát, kecsességet, törékenységet tükröz.

Nekem kifejezetten tetszik, hogy az írónő neve nagyobb, mint a cím, bár nehezebben olvasható, azért mert túl halvány, de így olyan, mintha kiegyenlítődnének. Talán a tetején lévő szöveg nem kellene, vagy ha igen, akkor csak egy betűtípust használva.

Összességében nagyon tetszett, alig tudtam abbahagyni az olvasást. Elbűvölő szereplők egy nagyszerű történetben.

Carina Bartsch - Türkizzöld tél

"Az életben semmire sincs garancia. De ha az ember a csillagok után akar nyúlni, nincs más lehetősége, mint hogy engedje, hogy leessen, és remélje, hogy elkapják."

 A Cseresznyepiros nyár folytatása engem nagyon meglepett. Nem az, hogy folytatódott, hanem az, ahogyan folytatódott. Emely az előző részben folyton azon siránkozott, hogy Elyas nem hagyja békén, aztán amikor megteszi, akkor az sem tetszik neki. A buli tetszett nagyon, főleg az, amikor már Elyas lakásában voltak, és az utána lévő részek. Amikor randiztak, egy kicsit beleláttunk végre Elyas érzelmeibe is. Ezeknél a részeknél én mindig abbahagytam egy kicsit az olvasást, hogy ki élvezzem a tűz szünetet, hisz minden annyira jól alakult, hogy féltem minden egy csettintésre porrá válik, mintha nem is lett volna semmi.

Aztán erre nem is kellett sokat várni. Kiderült, hogy ki Luca, és hogyha még ti nem jöttetek rá az első részből, akkor most hatalmas meglepetés lesz. Gondoltam, hogy emiatt fognak összeveszni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar derül ki. Nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogja az írónő az időt húzni, így feszültséget teremteni. Aztán azt az egyszerű megoldást választotta, mint nagyon sokan, a menekülést. Emely elmenekült a magyarázkodás elől, így Elyasnak semmi esélye nem volt és legközelebb csak karácsonykor találkoztak a családi vacsorán.

Igazság szerint nekem az tetszett a legjobban ebben a regényben, mennyire jól leírja, kifejezi az érzelmeket. Nem hagyja a levegőben a dolgokat, hanem a legkifinomultabb módon meséli el. Nem sieti el a dolgokat, hanem mindennek kivárja a megfelelő időpontot, így a legapróbb érintésnek és puszinak is hatalmas jelentősége van. Minden kis apró simogatást, puszit, kézfogást át tudtam élni.  Itt nem az volt a fontos, hogy minél hamarabb ágyba kerüljenek hőseink, hanem az érzelmi világuk, hogyan bonyolódtak bele egyre jobban érzelmeikbe és azt hogyan próbálták feldolgozni. És amikor már azt hittem, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, akkor az írónő egy még magasabb szintre emelte.

Az egymás utáni vágyakozás, hogy nem lehetnek egymáséi, a folyamatos várakozás olyan csodálatos dolgot hozott, ami egyébként teljesen normális. Mármint egy ölelés nem tűnik nagyon romantikusnak csak úgy, de az írónő elérte nálam azt, hogy a végén egy egyszerű ölelés is sokkal többet jelentsen, mint a szavakkal kimondott érzelmek.

És a CD-ről még nem is beszéltem. Amit Eva giccsesnek tartott, az engem teljesen lenyűgözött és el is érzékenyültem, főleg, amikor minden zeneszámhoz egy emléket csatolt Emely és főleg azért, mert én is vele együtt tudtam emlékezni. Emely nem igazán nőtt a szívemhez, de mégis együtt tudtam érezni vele.

Viszont amikor kiderült az emailes dolog, akkor az valahogy nekem túl erőltetett lett. Lehet, hogy velem van a baj, de én inkább Elyast sajnáltam. Mivel E/1-ben íródott, ezért Emely érzéseit ismertük meg, de valahogy folyamatosan Elyas volt a fejemben, hogy vajon ő mit érezhet. Aztán a végén egy csodás összefoglalót olvashattunk hősünk szemszögéből, ahol elmondja, hogy mit miért tett.

 Emely-ék kapcsolata folyamatosan akadályokba ütközik a regény során. Gondoljunk arra, amikor elmenekül a magyarázat elől, ezért nem kapja meg a levelet, amit Elyas ír hozzá és elmeséli, hogy miért adta ki magát Lucának. De mégha csak ennyi lenne. Az emailt is csak sokkal később találja meg, és akkor jön rá, hogy nem engedheti el Elyast. És amikor már azt hinnénk, hogy most végre minden jóra fordul, akkor jön egy következő csapás, ugyanis Jessica, Elyas egyik barátja, öngyilkosságot követett el és ebben a helyzetben nem állhat oda elé, és mondhatja azt, hogy "kész vagyok megbeszélni a kapcsolatunkat". Ő is belátta azt, hogy akkor az a legjobb, ha támogatja.

Amin meglepődtem, hogy amikor Emely felajánlotta a segítségét, akkor Elyas elutasította, de ez pont kellett oda még, hogy Emely legalább megízlelje azt a kínt, amit Elyas több, mint két hónapon keresztül érezett. De Emely sms-e megteszi a hatását, és Elyas másnap már elment hozzá és elmesélte az elejétől kezdve, hogy ő mit élt át, kezdve az általános iskolától. Ez az a rész, ahol megértjük, hogy Elyas mit miért tett, és én nagyon meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlölte Emelyt a Cseresznyepiros nyár elején. És végre kaptunk belőle egy olyan ízelítőt, ahol kiderül, hogy ő is csak egy fiú, aki néha hibázik és nem tökéletes, viszont mindent megtesz azért, hogy a lány, akibe szerelmes, az meglássa a valódi énjét, aki az álarc mögött van.

A mellékszereplők közül Sebastian a favorit, ő egyszerűen hipercuki, viszont Alex még nekem mindig fura, nem tudom eldönteni, hogy kedveljem-e vagy sem. Emely szobatársát, Evát, viszont utáltam. Annyira önző, csak magával foglalkozó csitri, akit én nem bírtam volna elviselni. Azt vártam, hogy mikor fog keresztbe tenni Emelynek, és úgy gondoltam, hogy ő hányta el Elyas levelét is. Az végül nem derült ki biztosra, hogy ki lopta el, viszont hiába mondták azt, hogy az a bogaras nő volt, szerintem Eva volt az.

Hű, hát a borítóról max még annyit tudok elmondani, hogy kezdem egyre jobban megkedvelni. Ugye ugyanaz a szisztéma, mint a Cseresznyepiros nyárnál volt, csak itt helycsere történt, más szín és más pózban vannak a szereplők.

Itt a női arcon mintha a remény tükröződne, ami nekem nagyon tetszik, míg a férfin az a féloldalas mosoly tetszik nagyon, ami már egy kicsit jelképezi Elyast.

Viszont bal oldalt a cseresznyevirágot még mindig nem értem, és azt sem, hogy most miért lett az is fekete-fehér.

Összességében ezt a két könyvet nagyon jól megírták és látszik rajta az, hogy az írónő nemcsak a hasára ütött és azt mondta, hogy most ez és ez fog történni, mert ez jutott eszembe, hanem minden szépen előre el lett tervezve. Mindennek meg van az oka, és bár nekem a kedvenc szereplőm Elyas maradt, Emelyt is meg tudtam kedvelni a végére. Mindenkinek csak ajánlani tudom!


És hogy bebizonyítsam, hogy az apró dolgok is mennyire kitűnnek itt, bemásolok egy részletet:

"– Mégis ki tart csokoládét az éjjeliszekrényében? – ismételtem meg a kérdést, amelyet néhány hete tett fel nekem, amikor az egész éjjeliszekrényét átkutattam érte

– Amióta kerested, mindig van ott.

Elakadt a szavam. Lehetne ennél még édesebb?"

Jó olvasást!

Carina Bartsh - Cseresznyepiros nyár

„És ha a szemembe nézett, a pillanat erejéig azzá az emberré váltam, aki mindig is lenni akartam.”

Őszintén szólva nagyon nehezen vettem rá magam, hogy ezt elkezdjem olvasni, mert sem a borító sem a fülszöveg nem fogott meg, de aztán láttam egy kérdést, hogy melyik könyvben volt valami táborozásról meg hasonlókról szó, aztán most már itt vagyok, hogy véleményemet leírjam.

Egy kicsit fura volt nekem, mert ugye majdnem 500 oldalas, és még mindig csak huzavona van. Röviden arról szól, hogy Emely Berlinben tanul, majd a legjobb barátnője is inkább elkezd itt tanulni és a bátyjához költözik, Elyashoz, aki a hősnőnk múltjában egy meghatározó személy volt. Kettejük kapcsolatáról szól a történet.

Voltak benne vicces szituációk, és voltak olyanok, amikor a fejemet fogtam, hogy történjen már valami. Kétes érzések születtek meg bennem ezzel kapcsolatban. Ugye Elyas teper, hogy magába bolondítsa Emelyt, míg ő meg próbálja elüldözni magától a fiút. Az már nagyon idegesítő volt a vége felé, ahogy elutasítja és amilyen szavakat használt ennek közlésével. Viszont az meg tetszik, hogy ilyen sokáig tart az, amíg kialakul a kapcsolatuk, már ha kialakul, és hogy közben van egy kicsi romantika is, és itt most nem Alex és Sebastian kapcsolatára gondolok, de erre is kitérek majd. Hanem arra, amikor egy éjszakára Elyas szobájában ragadnak, vagy amikor ő látogatja meg Emelyt a koleszban.

Visszatérve Alexra, nekem Leiner Laura Szent Johanna gimi sorozatából Virág jutott róla eszembe, annyi különbséggel, hogy míg Virágot megszerettem idővel, Alexet még nem tudtam. Túl kényes, önző, nem foglalkozik a saját boldogságán kívül senkivel addig, amíg az övé egyenesbe nem jön, de utána is inkább el van merülve a saját rózsaszín ködében és néha ki-ki tekint és megkérdezi, hogy veled amúgy mi újság. Sebastian pedig nagyon cuki, én is szeretnék egy ilyen barátot.

Elyasról még nem lett teljes a képem, de ha a sejtéseim megvalósulnak, akkor ő lesz a kedvencem, és eddig majdnem minden jel arra mutat, amire gondolok, de nem akarom lelőni a poént.

Emely nekem nem lett a szívem csücske (pedig az elején még úgy gondoltam, hogy sok közös vonásunk van), főleg azért, mert mindig nagyon elutasítóan bánik és így olyan, mintha engem is elutasítana. Viszont az mellette szóljon, hogy bár az anyukáját próbálja kerülni, de amikor kórházba kerültek a szülei, akkor egyből menni akart, és inkább hiányzott a suliból három hetet és a szülei mellett volt és segített nekik. És itt muszáj megemlítenem, hogy Elyas vitte el Neustadt-ba Emelyt a szüleihez, ami nagyon aranyos volt tőle, és amint meghallotta az üzenetrögzítőn az üzenetet, amit Alexnek hagyott Emely, már ment is hozzá.

Ami egy kicsit zavart, az az volt, hogy míg Alex neve inkább fiúsnak hat, addig Elyasé inkább nőiesnek és az elején volt, hogy összekevertem őket. Ezenkívül az is fura volt, hogy valamikor a szüleiket a keresztnevükön szólítják és nem úgy, hogy anya és apa.

Viszont szót kell ejtenem Lucáról is, akivel Emely emailezik, és aki iránt kezd komoly érzéseket táplálni. Őt csak az emailek által ismerjük,de azt tudjuk, hogy sok mindenben hasonlítanak egymásra, és Emely úgy gondolja, hogy Elyas ellentéte.

A végén meg lapozni akartam tovább és nem tudtam. Hogy lehet így abbahagyni? Ez teljesen olyan volt, mint amikor Katie Ashley Ajánlat című regényét olvastam, és a végén azt hittem, hogy nekem lehagyták a végét, aztán kiderült, hogy az írónő ott fejezte be.

Mint már az elején említettem, nekem a borító annyira nagyon nem tetszik. Elyast nem így képzeltem el, ezért olyan, mintha egy idegen lenne ott. A cseresznyevirág egyébként nem tudom, hogy kapcsolódik a könyvhöz. Középen a lila csík, az tetszik, ketté választja kettejüket, hisz még nem tartoznak össze.

A betűtípusok tetszenek, csak a címnek a színe mintha beleolvadna a csíkba, míg az írónő nevét vagy nagyobbra venném vagy vastagabbra, hogy jobban látszódjon. A fekete-fehérséget nem értem, hogy miért van, lehet hogy színesben jobban tetszene, csak akkor nem lila színű lenne a csík, hanem szürke, vagy fehér vagy valamilyen semleges szín.

Az arcok egyébként figyelemfelkeltőek, de nekem leginkább a női arc az, holott, a regény szereplői közül Elyas volt szimpatikusabb.

Összességében egyébként nagyon tetszett, és már várom, hogy olvashassam a folytatást!

Jó olvasást!

Sandra Brown - Beszédes csend

Sandra Brown könyveit mindig is imádtam, valahogy ő mindig tud számomra valami maradandót és különlegeset adni. Rengeteg regényt írt már és mindegyik más és más. Ez a műve azért is nőtt nagyon szívemhez, mert egy olyan kislányról is szól, aki majdnem süket. Ezzel szerintem az írónő meg akarta mutatni az olvasóinak, hogy nem szabad másként, furaként kezelni az ilyen embereket, hanem el kell őket is fogadni, hisz ők is ugyanúgy szeretnének élni, mint a többi ember.

A könyv arról szól, hogy van egy férfi, Drake (egyébként a foglalkozása színész), akinek a kislánya, Jennifer, majdnem süket, és mivel ő egyedül nem tudott volna ezzel megbirkózni, ezért beíratta egy intézetbe, ahol szellemi vagy fizikai fogyatékkal élőkön segítenek. Itt dolgozik Lauri, akit az intézmény igazgatónője beajánl Drake-hez, hogy a lányának segítsen fejlődésben, jobban megismerje a világot, a szavakat, a tárgyakat, megtanuljon beszélni. Lauri miután beleegyezett, hogy segít, Jenniferrel együtt Új-Mexikóba költöznek.

Mindkettejüknek vannak akadályok, melyeket át kell hidalniuk és a múltjukban olyan személyek, akiket háttérbe kell szorítani vagy elengedni. Lauri apukája pap, ezért ő egy nagyon vallásos családban nőtt fel, ahol szexuális életet egy nő csak házasság után élhet, talán ez is szerepet játszott múltjában történtekben. Míg Drake nem látta meg volt feleségének a valódi személyiségét, csak a külsőt, ami egy nagyon ronda belsőt takart.

Mindketten védekeznek a közöttük lévő vonzalom ellen és félnek szerelembe esni. Aztán egy fordulat miatt Drake azt hazudja Lauri szüleinek, hogy összeházasodtak, és ez még több hazugságot szül. Igazság szerint most így visszagondolva nagyon sok ilyesmi témájú könyvet olvastam már és azt hittem, hogy unni fogom, de valahogy mégis különálló volt. Sandra Brown könyveinek van egy sajátos varázsa, ami miatt úgy érzem, hogy semmivel nem összehasonlítható és nem tudom letenni a könyvet. Tipikusan olyan regények, amit az ember strandra visz magával olvasni, vagy egy napos délutánon olvasgat, esetleg egy téli estén egy fotelbe kucorodva, az a lényege, hogy amikor SB könyveket olvasom, akkor mindig átjár egy jóleső nyugodtság, mert tudom, hogy bármilyen rossz dolog jöhet, mindig ott van a jó a végén.

Nagyon tetszett az az érzés, amit akkor éreztem, amikor Lauri bizonytalan lett, hogy most akkor Drake a volt feleségét szereti-e még, vagy már őt, viszont hősünk minden mozdulatából az sütött, hogy a volt felesége, aki egyébként már meghalt néhány éve, rég a múlté. Azt sajnáltam, hogy Jennifer nem kapott több szerepet a könyvben, kb olyan szereplőnek éreztem, mint a szomszédasszonyt.

Szívemhez most inkább Lauri esett közelebb, valószínűleg azért, mert az ő múltját hamarabb megtudtuk, és így tudtam, hogy mit miért tesz. Teljesen meg tudtam érteni, hogy miért vállalta el ezt az állást, miért próbált ellenállni Drake-nek, miért akart elmenekülni.

A borító az nagyon nem tetszik, valószínű, hogy még csak rá sem pillantanék, max ha igen, akkor is csak azért emelném fel, mert az írónőtől már nagyon sok jó könyvet olvastam és kíváncsi lennék.

Már maga az, hogy a kép és az írás két különálló dolog, nincsenek összhangban, el vannak választva egymástól, mintha két külön világban lennének. Az tetszik, hogy itt az írás nem feketével van, mint a legtöbb borítón, hanem fehérrel, viszont az a barna szín csak azt bizonyítja, hogy milyen régi könyvről van szó. Az a rózsa meg végképp elüt, és nem is értem, hogyan kapcsolódik a könyvhöz.

Az írónő nevének a betűtípusa is egy kicsit olvashatatlan, túl kunkori, én inkább egy másikat választottam volna.

Sokkal jobban tetszene, ha nőnek az arca nem látszana teljesen, mert én Laurit egyáltalán nem így képzeltem el és így zavar.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett, mint minden Sandra Brown könyv.

Jó olvasást!

Fejős Éva - Száz éjjel vártam

Ez a könyv kb. egy évet várt rám a polcomon ugyan is tavaly karácsonyra kaptam, és már háromszor is elkezdtem, de még csak most sikerült elolvasnom. Igazság szerint valamiért nem szeretem a magyar könyveket, mert nekem mindig nagyon furák. Egyedül a Szent Johanna gimi volt az, amit nagyon szerettem, de más nem igazán.

Az túlzás, hogy szerettem, és még egyszer biztos, nem fogom elolvasni, de lekötött és alig bírtam abbahagyni. Nagyon sok szálon futott a történet, és az elején nem bírtam követni, hogy most ki kivel van, és mit akarnak, de aztán a közepe fele már értettem, és kíváncsi voltam, hogy mi lesz belőle. Viszont ami nekem zavaró volt, hogy folyamatosan azt vártam, hogy Alex (vagy Sanyi, esetleg Laci, Kid, Kölyök) és Andi mikor fog már újra találkozni és valami romantikus dolgot csinálni. De erre hiába vártam, ugyanis az utolsó 20 oldalon találkoztak és még akkor sem volt valami hú,de érdekes.

Egyébként az alapsztori az, hogy Andi és Alex öt éve járnak már, amikor Alex bevallja, hogy megcsalta hősnőnket, szakítanak, Sanyi ( vagyis Alex) eltűnik, Andi pedig vidékre költözik és ott próbál élni. Majd rájön, hogy beszélni akar Alexszel és elmegy hozzá, de nincs otthon, és utána kiderül, hogy minden egy nagy hazugság volt. Andinak különleges képessége van, amivel a jövőben lévő veszélyeket látja.

Nagyon izgalmas volt és voltak benne olyan motívumok, amelyek megtalálhatók voltak és még ma is megtalálhatók egyes országokban. Fejős Éva kitalált egy helyszínt, Ghenerra, ahol az emberek egy diktatórikus rendszer áldozatai és nem tudnak felszabadulni. Sok ember hal meg azért, mert a Vezérnek olyan kedve volt vagy azért, hogy kevesebben éhezzenek. Az ott élők szegénységben és állandó félelemben élnek.

De van egy csoport, a párducok, akik Ryx Tont akarják megakadályozni, hogy még több ember életét ontsa ki. Ennek a tagja volt korábban Alex, de kilépett, mert bosszút akar állni legjobb barátja, Henry haláláért. Folyamatosan bujdosnia kell a társaival, akiknek fura nevük van. Egyszerre több személyazonosságuk is van, hogy nehogy rájuk találjanak.

Ami még fura volt nekem, hogy itt mindenki tudott menekülni valami elől. Tudták, hogyan lehet lerázni valakit és itt most nem a kémekre gondolok, hanem például Konrád barátnőjére, aki átlagos ember és úgy lerázta a követőit, hogy csak ámultam. Ezenkívül mindenkinek volt egy szerelme, akit el kellett hagynia, aztán siránkozott érte, a végén meg együtt lehettek. Itt kivételt képez Jill, akinek a férje volt Henry és ugye ő már meghalt korábban, őt nem is ismertük.

Akcióból nem volt túl sok, inkább Andinak Alex utáni keresésében volt egy kis izgalom, meg amikor már értettem, hogy miért fut ennyi szál, akkor kezdtem kíváncsi lenni. De egyébként egész jó kis történet, nem gondoltam volna, hogy egy ennyire átlagos kezdésből egy ennyire különleges cselekmény fog kikerekedni.

A cím szerintem nem valami jó, mert csak az utolsó néhány oldalon derül ki, hogy miért ez lett a műnek és nem is hozzá való, tehát semmi köze nincs a cselekményhez. Mert a száz éjjel vártam, az arra vonatkozik, hogy amikor az utolsó húsz oldalban találkoztak hőseink, megmenekültek a gonosztól és végre az utolsó két oldalon tudtak beszélni, akkor mondta Alex Andinak, hogy feleségül veszi száz nap múlva, de mivel ebből már lement 43 nap, ezért már csak 57-et várnak az esküvőig. Tehát ez így nem nyerte el a tetszésemet.

A borító nagyon tetszik, ha nem ajándékba kapom, hanem egy boltban látom meg, akkor biztos,hogy megállok előtte és még a fülszöveget is elolvasom. Viszont engem teljesen félrevezetett.

Ez is teljesen olyan, mint a cím, hogy csak az utolsó néhány oldalon derül ki, hogy miért ez van a borítón és az egész könyvhöz szinte semmi köze, mert nem arról szólt, hogy ment férjhez Andi.

Viszont a borítón minden tetszik, a betűtípusok, betűszínek, aztán, hogy nincs rajta felesleges szöveg, a színek is tetszenek. Tipikusan olyan összhangban lévő borító, ami előtt mindenféleképpen megállnék, ezért történt az, hogy bátyámtól megkaptam a folytatását.

Tara Sivec - Csokoládéimádók 1 - Csábítások és csemegék

Hű, hát nem tudom mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amin ennyit nevettem. Volt, hogy nem tudtam abba hagyni, annyira vicces volt a szituáció. Viszont az elején egy kicsit meg voltam illetődve, mert annyi trágár szó volt benne, hogy még én is elpirultam, de nem is csak azért, mert a felnőttek, hanem mert a 4 éves kisfiú is mondott néha. Féltem először attól, hogy azzal kezdődött az egész, hogy Claire elmeséli az ő történetét, hogyan történt meg vele az, hogy soha nem szeretett volna gyereket, és mégis lett neki. Ezért volt bennem egy olyan félsz, hogy rosszul fog bánni vele, vagy legalábbis nem úgy, ahogy egy gyerek szerintem megérdemelné, de aztán kiderült, hogy nagyon szereti a fiát.

A lényege annyi lenne, hogy van egy lány, aki egy egyetemi bulin el akarja veszíteni a szüzességét, erre megtalálja a tökéletes alanyt, lefekszik vele, de úgy, hogy még a nevét sem tudja és az aktus után szó nélkül elmegy, míg a pasi alszik. Ebből lesz az az imádnivaló kisfiú, akit néha úgy lerúgna hőnőnk, Claire. Ahogy megtudja egyből keresni kezdi az ismeretlen srácot, de nem találja, így egyedül kell csinálnia mindent. De egy bárban, ahol dolgozik Claire ott újra találkoznak és innentől kezdve nincs megállás.

Igazából én vártam, hogy mikor lesz valami izgalom, na, nem úgy, hogy +18-as tartalom, mert az volt bőven. Hanem valami, ami egy kicsit előrébb vinné a történetet, de nem volt, max annyi, hogy hősünk, Carter ex barátnője megfenyegette Claire-t, és azt hittem, hogy a végén újra felbukkan, de nem. Szóval nem volt benne semmi izgi, csak szimplán vicces volt. De ez is szinte csak a kisfiú, Gaven miatt.

Mást nem nagyon lehet mondani, mert ebben tényleg nem volt semmi olyan cselekmény, ami egy kicsit felpezsdítette volna a cselekményt, szóval szinte arról tudnék áradozni, hogy mennyire cuki volt a kisfiú és néha mennyire szájára csaptam volna a csúnya beszédért. Vagy, hogy két főhősünk mennyire ki volt éhezve egymásra és ezáltal milyen vicces szituációkba keveredtek.

A kedvenc részem az volt, amikor Gavin megtalálja az anyukája vibrátorát és Carternek megmutatja, hogy milyen jó kardja van, aztán megnyom rajta egy gombot, amitől ugye elkezd mozogni és kérdezi az anyukájától, hogy miért csak neki lehetnek ilyen jó játékai.

Aztán Gavin viccet mesélni is nagyon tud:

"— Hé, Drew bácsi, akarsz hallani egy mocskos viccet? — kérdezte izgatottan Gavin.
— Nem is tudom. Nem fogsz kikapni érte? — kérdezett vissza Drew aggódva.
Majdnem megható volt, hogy mennyire törődött Drew azzal, hogy ne kerüljön miatta Gavin bajba.
— A disznó beleesett a sárba, aztán átment a mocskos utcán, aztán felmászott a tetőre! — mesélte a viccet Gavin kiabálva, de alig bírta végigmondani, máris kacagásban tört ki a saját „mocskos” vicce hallatán. Mindenki hangosan nevetett Gavin humoros próbálkozásán — Drew—t kivéve.
— Haver, ez egyáltalán nem is volt vicces — mondta Drew megnyúlt arccal.
— Bemossak neked egyet? — kiabálta Gavin, a kis öklét rázva a levegőben."

Később megtanulta, hogy mik azok a mellbimbók és hogy neki nincs vaginája csak virslije, de Carter virslije nagyobb, mint az övé:

"— Mellbimbó, mellbimbó, mellbimbó! Hát ezt nagyon vicces kimondani!
A francba, lehet, hogy túl korán örültem. Gavin leugrott az ágyról, és kirohant a szobámból, miközben a Hull a pelyhes fehér hót énekelte, de a szöveg egyes szavait kicserélte a „mellbimbóra”."

"— Anyu, Carternek eeekkora virslije van! — mondta Gavin keksszel teli szájjal, magasba tartva a kezét, körülbelül egy méterre egymástól, mint a dicsekvő horgászok, amikor azt magyarázzák, hogy mekkora halat fogtak."

Na, jó Gavin túltengésben fogok meghalni, ha tovább folytatom, ezért inkább rátérnék most már a borítóra.

Nem lett túl spilázva a borító, egyszerű és a vörös színnel jelzik, hogy van benne erotika, és ha még ezt nem is vennénk jelnek, akkor a csokiba mártott eper már egy olyan szimbólum, ami már szinte beszél hozzánk.
Tetszik a borító, de én valószínűleg elmennék mellette, vagy ha megállnék akkor sem venném fel, csak nézném a színét. Engem a fülszövege fogott meg. Viszont tetszenek az indák, az nagyon jól mutat. A cím is jó helyen van és az író neve is látszik.

Összességében ez a regény inkább egy erotikus könyv, mint egy egy családi regény. Nem egy átlagos könyv olyan szempontból, hogy ennél a könyvnél nem vert ezerrel szívem, nem kaptam szívinfarktust, és nem is nagyon volt kedvem olvasni néha, egyedül az tetszett benne nagyon, hogy Gavint nagyon jól, viccesen formázta meg az írónő. Viszont ha valaki egy kis erotikus könyvet szeretne olvasni, ahhoz tökéletesen megfelel!

Kellemes olvasást!