Sandra Brown - Beszédes csend

Sandra Brown könyveit mindig is imádtam, valahogy ő mindig tud számomra valami maradandót és különlegeset adni. Rengeteg regényt írt már és mindegyik más és más. Ez a műve azért is nőtt nagyon szívemhez, mert egy olyan kislányról is szól, aki majdnem süket. Ezzel szerintem az írónő meg akarta mutatni az olvasóinak, hogy nem szabad másként, furaként kezelni az ilyen embereket, hanem el kell őket is fogadni, hisz ők is ugyanúgy szeretnének élni, mint a többi ember.

A könyv arról szól, hogy van egy férfi, Drake (egyébként a foglalkozása színész), akinek a kislánya, Jennifer, majdnem süket, és mivel ő egyedül nem tudott volna ezzel megbirkózni, ezért beíratta egy intézetbe, ahol szellemi vagy fizikai fogyatékkal élőkön segítenek. Itt dolgozik Lauri, akit az intézmény igazgatónője beajánl Drake-hez, hogy a lányának segítsen fejlődésben, jobban megismerje a világot, a szavakat, a tárgyakat, megtanuljon beszélni. Lauri miután beleegyezett, hogy segít, Jenniferrel együtt Új-Mexikóba költöznek.

Mindkettejüknek vannak akadályok, melyeket át kell hidalniuk és a múltjukban olyan személyek, akiket háttérbe kell szorítani vagy elengedni. Lauri apukája pap, ezért ő egy nagyon vallásos családban nőtt fel, ahol szexuális életet egy nő csak házasság után élhet, talán ez is szerepet játszott múltjában történtekben. Míg Drake nem látta meg volt feleségének a valódi személyiségét, csak a külsőt, ami egy nagyon ronda belsőt takart.

Mindketten védekeznek a közöttük lévő vonzalom ellen és félnek szerelembe esni. Aztán egy fordulat miatt Drake azt hazudja Lauri szüleinek, hogy összeházasodtak, és ez még több hazugságot szül. Igazság szerint most így visszagondolva nagyon sok ilyesmi témájú könyvet olvastam már és azt hittem, hogy unni fogom, de valahogy mégis különálló volt. Sandra Brown könyveinek van egy sajátos varázsa, ami miatt úgy érzem, hogy semmivel nem összehasonlítható és nem tudom letenni a könyvet. Tipikusan olyan regények, amit az ember strandra visz magával olvasni, vagy egy napos délutánon olvasgat, esetleg egy téli estén egy fotelbe kucorodva, az a lényege, hogy amikor SB könyveket olvasom, akkor mindig átjár egy jóleső nyugodtság, mert tudom, hogy bármilyen rossz dolog jöhet, mindig ott van a jó a végén.

Nagyon tetszett az az érzés, amit akkor éreztem, amikor Lauri bizonytalan lett, hogy most akkor Drake a volt feleségét szereti-e még, vagy már őt, viszont hősünk minden mozdulatából az sütött, hogy a volt felesége, aki egyébként már meghalt néhány éve, rég a múlté. Azt sajnáltam, hogy Jennifer nem kapott több szerepet a könyvben, kb olyan szereplőnek éreztem, mint a szomszédasszonyt.

Szívemhez most inkább Lauri esett közelebb, valószínűleg azért, mert az ő múltját hamarabb megtudtuk, és így tudtam, hogy mit miért tesz. Teljesen meg tudtam érteni, hogy miért vállalta el ezt az állást, miért próbált ellenállni Drake-nek, miért akart elmenekülni.

A borító az nagyon nem tetszik, valószínű, hogy még csak rá sem pillantanék, max ha igen, akkor is csak azért emelném fel, mert az írónőtől már nagyon sok jó könyvet olvastam és kíváncsi lennék.

Már maga az, hogy a kép és az írás két különálló dolog, nincsenek összhangban, el vannak választva egymástól, mintha két külön világban lennének. Az tetszik, hogy itt az írás nem feketével van, mint a legtöbb borítón, hanem fehérrel, viszont az a barna szín csak azt bizonyítja, hogy milyen régi könyvről van szó. Az a rózsa meg végképp elüt, és nem is értem, hogyan kapcsolódik a könyvhöz.

Az írónő nevének a betűtípusa is egy kicsit olvashatatlan, túl kunkori, én inkább egy másikat választottam volna.

Sokkal jobban tetszene, ha nőnek az arca nem látszana teljesen, mert én Laurit egyáltalán nem így képzeltem el és így zavar.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett, mint minden Sandra Brown könyv.

Jó olvasást!