Joss Stirling - Misty (Lélektársak 4)

Hű, hát, ez elképesztő volt. Már az előző részek is nagyon tetszettek, főleg Crystal és Xav története. Bár egy kicsit féltem attól, hogy hőseink túl fiatalok ahhoz, hogy egymásra találjanak,de szerencsére ez itt nem okozott problémát.

Tulajdonképpen annyiról van szó, hogy Misty egy igazmondó, aki nem tud hazudni és ha kiengedi az erejét, akkor közelében senki nem tud hazudni. Sajnos képességét még nem igazán tudja kordában tartani.

Mivel az előző rész úgy ért véget, hogy Crystal megmondta Urielnek, hogy hol találja a lélektársát, ezért ez is úgy folytatódott, hogy mennek megkeresni, és ebben Misty lesz a segítségére. Dél-Afrikába utaznak, ahol sikeresen teljesül küldetésük és Misty is megismerkedik Alexszel, aki egy kicsit hűvösen és bunkón viselkedik vele. Aztán Cambridge-ben rájönnek, hogy lélektársak. Viszont nem lehet minden olyan egyszerű. Mistynek kisebbségi komplexusai vannak, van egy őrült, aki savantokat öl, megjelenik Johan, Alex nagybátyja és Misty apja sem nézi jó szemmel lánya kapcsolatát.

Az eleje nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha ez a történet nem is Mistyről szólna, hanem Urielről, de ez megváltozott azután, hogy ő megtalálta a lélektársát, és utána már csak hősnőnk szerelmi életéről volt szó. Amikor belegondoltam abba, hogy az igazmondás, mint képesség, milyen lehet, hát nem gondoltam túl nagy dologra. Mármint egy bűnözőt nem fogsz azzal megállítani, hogy ráveszed, hogy bevallja az igazat, hogy meg akar ölni, attól még ugyanúgy megöl. Meg Misty szerintem egy kicsit túlzásba vitte a sajnáltatást. Jó, hogy ezzel tönkre tudott tenni egy párkapcsolatot, de ez tulajdonképpen nem az ő hibája, hanem azoké, akik hazudtak. És egyszer volt egy pillanat, amikor teljesen megértettem Mistyt, amikor a vitaverseny megnyerése után kiakadt:

"...Folyton bűntudatot keltesz bennem, amikor ezt mondod a képességemről! Mindig az van, hogy „Misty rávett”, vagy „kikényszerítették belőlem az igazat”! És mi olyan rossz az igazságban? Mi van, ha én vagyok az egyetlen, aki helyesen cselekszik, míg mindenki más folyamatos hazudozással tölti az egész életét, csak hogy megkönnyítse a saját dolgát?!"

Ekkor azt éreztem, hogy Misty az egyetlen józan ember a könyvben, hisz Alexet elvakította a nagybátyja, az apját a féltékenység, féltés, míg a többieket szintén egy olyan köd  burkolt, amit Misty egyedül nem tudott volna feloszlatni, hisz nem tudnák, hogy kinek és mit higgyenek. Alex egyébként egy haláli aranyos srác azután, hogy rájött, hősnőnk a lélektársa, viszont az még nekem is rosszul esett, ahogy pattintotta a nagybátyja miatt, holott Misty apjának azt mondta, hogy a lánya boldogságát előrébb helyezi a sajátjánál. 

 A vége meg nagyon izgalmasra sikeredett, bár én valahogy nem tudtam megbocsátani Alex szüleinek, főleg az apjának, viszont az írónő jól érezte, hogy még egy happy endes regényben sem oldódhat meg minden. Ugyanis vannak olyan helyzetek, amikor hitelesebbnek tűnik, ha az írónő nem old meg mindent, hanem hagyja, hogy kiforrja magát. Így szerintem bízhatunk abban, hogy Alex a későbbiekben az apjával is beszélő viszonyba kerül, még ha ez sokáig is tart.

Ebben a részben valahogy Victor is emberibbnek tűnt, Mistyt közelebb engedte a kis világához, és Urielt is jobban megismertük. És van egy másik személy, aki felkeltette az érdeklődésemet, pedig nem sokat olvashatunk róla. Summer Misty egyik legjobb barátnője és csak annyit tudunk róla, hogy a családjában valami konfliktus van. Ez a titok valahogy nagyon elkezdett érdekelni és szerintem nem csak engem, és úgy érzem, hogy róla a későbbiekben még fogunk hallani.

Az írónő pedig hihetetlen, hogy bár ez egy sorozat negyedik része, de még most is tudott új dolgokat hozni és maradandót alkotni, és nem klisét. Valahogy minden regényének a vége olyan, mint egy hatalmas robbanás. Ott hordozza magában a regény a feszültséget, a végére ez kiszabadul és Joss Stirling pedig összefogja, hogy mi, olvasók is ugyanúgy át tudjuk élni, ahogy hőseink.

Őszintén szólva, én először az angol borítót láttam meg, és ezért el is gondolkoztam azon, hogy inkább azt fogom megmutatni nektek, viszont azt csak dicsérni tudtam volna, így inkább ennél maradtam.

Bárnem tér el sok mindenben az eredeti borítótól, de azt azért hozzá kell tennem, hogy nekem túl sok rajta az írás. Az eredeti ehhez képest sokkal letisztultabb, nekem jobban tetszik.

Az aljára, az a két sor nem kellett volna, főleg, hogy van benne egy kis ellentmondás. "Lélektárs-trilógia" és igazság szerint ez a 4. része a sorozatnak,szóval szerintem nem kellene beskatulyázni, hogy trilógia, még ha eredetileg annak is indult.

Viszont minden más tetszik benne. A buborékok nekem mindig is a gyermekkort idézik, szóval nagyon jól mutatják, hogy ez a történet tizenévesekről fog szólni. Az írónő nevének betű mérete olvasható és kiemeli a piros szín, és a cím is kiugrik szinte a borítóról. A nagy m betű, pedig kedvenc. Azt egyszerűen imádom, főleg, hogy a háttér miatt az is szinte vibrál.

Összességében tehát egy nagyon jó könyv, Joss Stirling nem adott alább.