Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1)

"Mindig azt tapasztaltam, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincs a hatásukról.(…) Azok, akik közszemlére rakják a szépségüket, elfecsérlik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat, és ürességet."

Te jóságos Isten, ez valami eszméletlen volt. Hogy bírtam ki ennyi ideig, hogy nem olvastam el? Már annyiszor neki akartam kezdeni, de valahogy nem mertem, és most, hűha. A vége az valami hihetetlen volt. Nem gondoltam volna, de kezdjük az elején.

Ugye egy normális, úgymond átlagos indítással kezdődik a történet, Kat és az anyukája  új városba költöznek, ahol ő az új lány és a szomszédban ott a helyes, szexi fiú. Féltem, hogy túlságosan klisé lesz, például amikor először találkozik Daemon-nel, de egyáltalán nem volt az. Nagyon könnyen el lehetett volna vetni a sulykot, de egyáltalán nem éreztem erőltetettnek.

Aztán amikor a boltban találkozik Dee-vel, Daemon húgával, akkor megkönnyebbültem, hogy végre van egy lány, aki nem egy ribanc, és nem bánja, ha a szomszédlány összejön a bátyjával. Egyébként Dee egy nagyon aranyos lány, akinek szüksége van egy barátnőre, és ezt meglelte Katben.

A fülszöveg az engem megint félrevezetett (már meg kellett volna szoknom, hogy szinte az összeset félreértelmezem :D), valahogy azt nem akartam felfogni, hogy Daemonék idegenek, űrlények, ufók vagy fényemberek akárminek is nevezzük őket, azt nem emésztette meg a gyomrom, de a történetben egész jól viseltem. Viszont amikor a fülszövegben az volt, hogy nyomot hagyott rajta, meg egy egész galaxisnyi ellenségük van, én azt úgy értelmezte, hogy menekülnek előlük, és Katnek is velük kell menniük és felkészültem arra, hogy egy csomó természeti akadály meg utazás lesz, de örülök, hogy nem így történt. Sőt nekem sokkal jobban bejön az, hogy a suli köré épül a történet.

Az is tetszett, hogy az írónő nem zúdította rá szerencsétlen hősnőnkre ezt az idegenes dolgot, hanem voltak jelek, amik sugallták, hogy nincs ott minden rendben. Aztán amikor kiderült, hogy kik is ők valójában, az sokkal nagyobb dolog miatt volt, mint ahogy elképzeltem. Kat viszont tényleg egy erős lány. Nagyon meglepődtem rajta.

A kedvencem egyértelműen Daemon, bár néha nagyon bunkó volt és egyszerűen felpofoztam volna, de ugyanakkor imádnivaló is. Ő a legerősebb idegen, és amikor használja az erejét Kat vagy bármelyik ember közelében, akkor egy nyomot hagy rajta, ami az ellenséget odacsalja. Így Katnek Daemon közelében kell maradni mindig, amikor ez előfordul, hogy megtudja védeni.

A kedvenc részeim egyértelműen azok, amikor Daemon nem nagymenő, bunkó srácot játssza, hanem önmagát. A meghitt pillanatok, amikor csak ketten léteznek és nem árnyékolja be semmi kapcsolatukat. Viszont egyértelműen azok is kedvencek, amikor a gonosz ellen harcolnak. És a végső harc az elképesztő volt. Még nem értem teljesen, hogy mi is történt ott, de nagyon remélem, hogy mivel Daemon átadott magából Katnek, hogy megmentse az életét, ezért Kat is egy kicsit hasonlítani fog hozzájuk.

Az meg, hogy a végén voltak fejezetek Daemon szemszögéből fantasztikus ötlet volt az írónőtől, mert sok mindent megértettünk és ha eddig nem voltunk benne biztosak most már tényleg tudhatjuk, hogy Daemon igazi könyves álompasi.

A borító nekem egy kicsit túl sötét, és félelmetes, viszont egyúttal rejtélyes, titokzatos is. Nagyon mozgalmas a kép, hisz a nő éppen a férfit öleli, míg a háttérben tombol a vihar.

Ha ránézünk egyből látszik, hogy valami nem stimmel a férfival, és ez már sugallja, hogy valami természetfelettivel állunk szemben. A cím betűtípusa csak erősíti ezt és a fentebb említetteket. Szerintem nagyon jól eltalálták.

Valamint ez a borító egy szinttel feljebb emeli magát a történetet. Magyarázatképpen, képzeld el, hogy a borító színes, tegyük fel rózsaszín, sárga, piros vagy valami élénk kék, zöld, akkor már nem ugyanaz a hatása, mint ennek.

Azonban a fenti idézet nekem már sok. Elég lett volna a cím alatti kis szöveg. Igaz, hogy a tekintet az így is a férfira és a szemére irányul, de valahogy mégis zavaró.
Nagyon sok izgalom van benne, és aki egy kicsit is szereti a természetfeletti történeteket, azoknak csak ajánlani tudom.

Kellemes olvasást! :)

Katie McGarry - Pushing the limits ~ Feszülő húr

Ez a könyv nekem nagyon nehezen indult be az első száz oldalt vagy két napig olvastam, majd a többit kb 1-2 nap alatt. Akkor már lehetetlenség volt letenni.

Pont amikor a háromnegyedénél tartottam, írt rám egy barátnőm, hogy nem tudok ajánlani neki egy olyan könyvet, aminek a közepén van egy törés,siratós, szívfacsaró rész, de a vége happy end? És természetesen ezt  ajánlottam neki, mert pont extázisban voltam a könyv miatt és el kellett újságolnom neki, hogy mennyire jó ez a regény.

Leginkább az tetszett benne, hogy ott volt az a titok, amit ki akart deríteni Echo. A múltjában van egy részlet, amire nem emlékszik a sokktól, de ő mindenképpen tudni akarja, mert azon az éjszakán a feje tetejére állt az élete. Annyira emlékszik, hogy az anyukája, aki bipoláris, vele volt, minden tiszta vér volt, nem tudott megmozdulni a félelemtől, a keze össze volt szabdalva.

Noah pedig azért harcol, hogy a testvéreit vissza tudja szerezni, ugyanis a szüleik meghaltak, és a két kisöccsét elválasztották tőle, külön nevelőszülőhöz kerültek, és a rossz tapasztalatok miatt fél, hogy rosszul bánnak velük.

Noah és Echo útjai keresztezik egymást és mindkettejüknek ez a legjobb dolog, ami történhetett velük. Szerencsére már a történet közepén összejönnek és vannak meghitt pillanataik, amik csak még szerethetőbbé teszik a könyvet.

Echo viszonylag hamar kimondta azt a bizonyos sz betűs szót, de mégsem éreztem elhamarkodottnak, mert már előtte nagyon sok bizalmas információt megosztottak egymással és Noah elfogadta őt úgy, ahogy van, a sebhelyeivel együtt.

A legizgalmasabb rész az volt, amikor Echo rájött arra, hogy azon a bizonyos éjszakán mi miért történt. Miért nem ment az apukája megmenteni őt? Miért csinálta azt az anyukája amit?

Echonak nagyon sok problémával kell megküzdenie egyedül, amivel egy ennyi idős lánynak nehéz. Az elején úgy éreztem, hogy nem is mer beszélni az érzéseiről, mert akkor olyan, mintha elárult volna valakit. Nagyon szerettem a karakterét, főleg azért, mert képes volt a változásra. Folyamatosan ott volt benne egy erős és fájdalmas érzés, hogy senkinél sincs az első helyen. Az életének minden szakaszában volt 1-1 férfi, aki az első helyen szerepelt, de ez nem kölcsönös. Ezzel együtt élni nehéz.

A történet végéig együtt tudtam érezni hősnőnkkel, és a végén pedig komolyan tiszteltem. Szerintem nem sokan képesek arra, hogy hátra hagyva saját nyomorúságukat, mások boldogságával törődjenek. Valamint egy hatalmas highfive jár neki, amiért nem félt követni az álmait.

Az apukájára nagyon sokáig haragudtam azért, amit tett, viszont mindenki követ el hibákat. Az élettársát, a régi bébiszittert pedig próbáltam utálni, de nem sikerült, főleg miután főhősnőnk édesapja elmesélte, hogy miért kereste nála a boldogságot. Bár végig együttéreztem Echoval, de voltak dolgok, amikkel nem értettem vele együtt.

Amikor először olvastam, akkor nagyon utáltam a volt barátnőjét, Grace-t, de rájöttem, hogy nekem is nehéz lett volna csak tűrni a találgatásokat, hogy a barátnőm vajon tényleg öngyilkos akart lenni, vagy csak szimplán őrült. Teljesen egyetértettem vele, amikor kifakadt, hogy miért dugja el még mindig azokat a sebhelyeket. Viszont ez nem jelenti azt, hogy minden amit tett az úgy jó. Hisz mégiscsak elfordult a legjobb barátnőjétől. Mire fel? Mert figyelmen kívül kellett hagynia azokat a kérdéseket? Mert ha mellett marad, akkor nem került volna a hierarchia csúcsára?


A borító nekem nagyon tetszik, a kép az nem árul el sok mindent, hogy milyen nehézséggel kell szembe nézniük hőseinknek, bár a sötét ruházat utal rá. Viszont ami a legtöbb utalást tesz, az szerintem a betűtípus. Ezek a nagyon szabályos, szögletes betűk feszültséget keltenek a kép meghittségével, valamint a színek is közre játszanak ebben.

Igazság szerint én azt gondolom, hogy ha érzelmileg instabil lettem volna, amikor olvastam, akkor nem tudtam volna igazán élvezni, és csak szenvedtem volna attól, hogy hőseink is szenvednek. Viszont rég olvastam ilyen jó regényt!

Kellemes olvasást! :)

Tényleg ciki olvasni?

 Amikor általános iskolás voltam, utáltam olvasni, akik körülöttem voltak, mindenki utált olvasni. Ezért arra gondoltam, hogy bár régebben voltak, akik szívesen töltötték idejüket egy könyv mellett, de biztos nem azért, mert annyira szerették is volna, legalábbis többségük. De hiszen már van televízió, számítógép, internet, ami sokkal érdekesebb, akkor miért tölteném a kevéske szabadidőmet könyvekkel? Nem látok eleget az iskolában? Ezeken a gondolatokon nehéz is volt túl lépnem. Hisz amikor gimnáziumba kerültem ott is mindenki utált olvasni. Így engem se érdekelt, be akartam illeszkedni, meg amúgy is unalmasak voltak a kötelezők az általános iskolában. Akkor miért változtatnának a gimiben ezen a jó szokáson? Nem, valóban nem változtattak a könyveken, de én változtam. 

Tényleg ciki olvasni? Mi lesz, ha elmondom a barátaimnak, hogy nekem tetszett az Antigoné? Már így is én vagyok az egyedüli, aki tényleg el is olvassa a teljes könyvet, és nem csak a rövidített változatot. Biztos puncsosnak, nyalisnak fognak hívni, és ott kötnek majd belém, ahol csak tudnak. De tényleg ez történik? Ha valaki egy kicsit is más, már kiközösítik? De miért különböznek azok, akik olvasnak, a többiektől? Miért lenne az más, ha valaki olvas? 

Sokáig azt hittem, hogy egyedül én rajongok a könyvekért. De aztán, ahogy kezdtem megnyílni a világnak, az szintén nyitott felém, és rájöttem, hogy ez mind nem számít. Mi van akkor, ha a barátnőm inkább kocsmába és bulizni megy, míg én egy csendes sarokba és könyvet olvasok? Semmi. Mi van akkor, ha ő egy fél óra alatt elolvassa a kötelezőt, míg én „szenvedek” vele egy délutánt vagy még többet? Semmi. Rájöttem arra, hogy a körülöttem lévőkből sokan megszokták a hobbim, és egyáltalán nem tartották furának, amitől én annyira tartottam. Nem szabad szégyelni azt, amit szeretsz. Hisz amit szeretsz, az hozzád tartozik, az te vagy. Ne tagadd meg önmagad. Vállald büszkén, hisz nem te vagy az egyedüli, akinek az a hobbija.

Mindig amikor másik iskolába felvételiztem, egyre nagyobb és nagyobb városokba mentem, ahol mindig szembesültem a változásokkal. Hisz már találkoztam olyanokkal, akik a buszra várva vagy a piros lámpánál esetleg sorba állva egy-egy könyvvel a kezükben töltötték az idejüket. Így már én is bátrabban vettem elő a saját példányomat, és ha hazamentem büszkén tartottam a kezemben.

Viszont mindennek meg van a maga ideje. Amikor sétálsz, akkor az útra figyelj, ha pedig olvasol, akkor merülj el benne. Ne kockáztass egyetlen pillanatot sem, ami kibillentene téged, hisz nem élhetsz át valamit kétszer, mert a következő találkozások, érintkezések már ismerősökként fognak köszönteni, ami nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendőkben nem fogod annyira élvezni, sőt. A pillanatokat, amiket magadnak szerzel ne csak túl, hanem át és bele is éld.

Debora Geary - Láthatatlan boszorkány (Modern boszorkány 2)

Amikor olvastam a Modern boszorkányt, akkor eldöntöttem, hogy a következő részét is meg fogom venni és elolvasom. Bár nem olyan a könyv, amilyeneket olvasni szoktam, mert nincs benne túl sok romantika, és inkább családi regénynek mondanám, mégis megfogott. Volt benne valami (egyértelműen Aervyn), ami miatt tovább olvastam és még élveztem is. Kiemelném azt a létfontosságú elemet, hogy az eddig elmondottak a MODERN BOSZORKÁNYRA érvényesek. Ugyanis a Láthatatlan boszorkány kimondhatatlanul/leírhatatlanul unalmas volt. Amikor az utolsó oldalnál tartottam anyukám meg is kérdezte (ez még nem sokszor fordult elő), hogy tetszett a könyv. Mire mondtam, hogy unalmas volt. És felháborodottan kérdezte, hogy akkor miért olvastad el azt a sok betűt?

Kiváló kérdés, hogy vajon miért olvastam el egy olyan könyvet, amiben kb 20 oldal volt izgalmas számomra az is a legelején?
Egyrészt azért mert fizettem érte, és már azért megérte. Másrészt a kíváncsiság folyamatosan fűtött, hogy mikor lesz már valami izgalom és a mai napig érdekelne, hogy mások miért olvasták el, mert felfogni nem tudom, hogy az írónő, hogy tudta megírni ennyire unalmasan. Nem aludt el írás közben? A kiadó pedig hogy nem vette észre, hogy ez nem az a színvonal, amit az első könyvben produkált az írónő?

De hogy valamit írjak a szereplőkről is. A kedvencem szintén Aervyn volt, aki minden megszólalásával mosolyt csalt az arcomra. Hihetetlenül cuki kisfiú.
Egy új szereplő, Marcus volt még az a személy, akit nagyon megszerettem, és természetesen őt is akkor, amikor találkozott Aervynnel.
Viszont főhősnőnk, Elorie egyáltalán nem nyűgözött le. Tőle idegesítőbb, hisztisebb, elviselhetetlenebb szereplővel ritkán találkozom. Mindig is varázserőre vágyott, aztán amikor megkapja, akkor nem értékeli. Bár az elején nagyon bugyutának tartottam az internetes varázserőt. Oké, hogy változik a világ, meg modernizáció, fejlődik a technika, de én ezt már túlzásnak és erőltetettnek éreztem.
A másik olyan személy, aki főszerepet kapott most, az Ginia volt, aki fiatal kora ellenére hamar felismerte, hogy az internetes varázserőt nagyon sok jó célra fel lehet használni. Nagyon okos, lelkes és egy számítógépes zseni.

Az interneten folytatott boszorkány chatet szintén unalmasnak tartottam, úgy mint a köröket is. Valahogy nem volt meg benne az a plusz, ami miatt varázslatosnak találtam volna. Na, meg ott is Elorie hisztije, kételkedése, önbizalomhiányos viselkedése nagyon idegesített.

Amint a fentiekből látszik, nem igazán nyerte el a tetszésemet a könyv. Viszont aki szeretne valami nyugit, amiben nincs feszültség, szerelmi háromszög, izgalom, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani.

A borító nagyon tetszik, nagyon izgalmas lett, és ugyanazt a vonalat követi, mint a Modern boszorkány. Amikor először megláttam, nagyon titokzatosnak hatott, és úgy éreztem, hogy muszáj meg vennem és elolvasnom. Sajnos a tartalom nem hozta ugyanezt a színvonalat.

A lila és fekete sejtelmessé teszi és még erre rátesz az is, hogy a boszorkány csak egy fekete folt, amit a hold világít meg.

A cím betűtípusa a cikornyás részeivel együtt erősíti a boszis hatást, míg az írónő nevének betűtípusa pedig a szolidabbat.

Összességében már a borítóért megérte megvenni, mert az legalább gyönyörű lett. De ha esetleg valaki szeretne valami jót is olvasni a regényről, az látogasson el a moly-ra, ott biztosan talál olyanokat, akiknek tetszett.

Jó szórakozást!! :)

Joss Stirling - Misty (Lélektársak 4)

Hű, hát, ez elképesztő volt. Már az előző részek is nagyon tetszettek, főleg Crystal és Xav története. Bár egy kicsit féltem attól, hogy hőseink túl fiatalok ahhoz, hogy egymásra találjanak,de szerencsére ez itt nem okozott problémát.

Tulajdonképpen annyiról van szó, hogy Misty egy igazmondó, aki nem tud hazudni és ha kiengedi az erejét, akkor közelében senki nem tud hazudni. Sajnos képességét még nem igazán tudja kordában tartani.

Mivel az előző rész úgy ért véget, hogy Crystal megmondta Urielnek, hogy hol találja a lélektársát, ezért ez is úgy folytatódott, hogy mennek megkeresni, és ebben Misty lesz a segítségére. Dél-Afrikába utaznak, ahol sikeresen teljesül küldetésük és Misty is megismerkedik Alexszel, aki egy kicsit hűvösen és bunkón viselkedik vele. Aztán Cambridge-ben rájönnek, hogy lélektársak. Viszont nem lehet minden olyan egyszerű. Mistynek kisebbségi komplexusai vannak, van egy őrült, aki savantokat öl, megjelenik Johan, Alex nagybátyja és Misty apja sem nézi jó szemmel lánya kapcsolatát.

Az eleje nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha ez a történet nem is Mistyről szólna, hanem Urielről, de ez megváltozott azután, hogy ő megtalálta a lélektársát, és utána már csak hősnőnk szerelmi életéről volt szó. Amikor belegondoltam abba, hogy az igazmondás, mint képesség, milyen lehet, hát nem gondoltam túl nagy dologra. Mármint egy bűnözőt nem fogsz azzal megállítani, hogy ráveszed, hogy bevallja az igazat, hogy meg akar ölni, attól még ugyanúgy megöl. Meg Misty szerintem egy kicsit túlzásba vitte a sajnáltatást. Jó, hogy ezzel tönkre tudott tenni egy párkapcsolatot, de ez tulajdonképpen nem az ő hibája, hanem azoké, akik hazudtak. És egyszer volt egy pillanat, amikor teljesen megértettem Mistyt, amikor a vitaverseny megnyerése után kiakadt:

"...Folyton bűntudatot keltesz bennem, amikor ezt mondod a képességemről! Mindig az van, hogy „Misty rávett”, vagy „kikényszerítették belőlem az igazat”! És mi olyan rossz az igazságban? Mi van, ha én vagyok az egyetlen, aki helyesen cselekszik, míg mindenki más folyamatos hazudozással tölti az egész életét, csak hogy megkönnyítse a saját dolgát?!"

Ekkor azt éreztem, hogy Misty az egyetlen józan ember a könyvben, hisz Alexet elvakította a nagybátyja, az apját a féltékenység, féltés, míg a többieket szintén egy olyan köd  burkolt, amit Misty egyedül nem tudott volna feloszlatni, hisz nem tudnák, hogy kinek és mit higgyenek. Alex egyébként egy haláli aranyos srác azután, hogy rájött, hősnőnk a lélektársa, viszont az még nekem is rosszul esett, ahogy pattintotta a nagybátyja miatt, holott Misty apjának azt mondta, hogy a lánya boldogságát előrébb helyezi a sajátjánál. 

 A vége meg nagyon izgalmasra sikeredett, bár én valahogy nem tudtam megbocsátani Alex szüleinek, főleg az apjának, viszont az írónő jól érezte, hogy még egy happy endes regényben sem oldódhat meg minden. Ugyanis vannak olyan helyzetek, amikor hitelesebbnek tűnik, ha az írónő nem old meg mindent, hanem hagyja, hogy kiforrja magát. Így szerintem bízhatunk abban, hogy Alex a későbbiekben az apjával is beszélő viszonyba kerül, még ha ez sokáig is tart.

Ebben a részben valahogy Victor is emberibbnek tűnt, Mistyt közelebb engedte a kis világához, és Urielt is jobban megismertük. És van egy másik személy, aki felkeltette az érdeklődésemet, pedig nem sokat olvashatunk róla. Summer Misty egyik legjobb barátnője és csak annyit tudunk róla, hogy a családjában valami konfliktus van. Ez a titok valahogy nagyon elkezdett érdekelni és szerintem nem csak engem, és úgy érzem, hogy róla a későbbiekben még fogunk hallani.

Az írónő pedig hihetetlen, hogy bár ez egy sorozat negyedik része, de még most is tudott új dolgokat hozni és maradandót alkotni, és nem klisét. Valahogy minden regényének a vége olyan, mint egy hatalmas robbanás. Ott hordozza magában a regény a feszültséget, a végére ez kiszabadul és Joss Stirling pedig összefogja, hogy mi, olvasók is ugyanúgy át tudjuk élni, ahogy hőseink.

Őszintén szólva, én először az angol borítót láttam meg, és ezért el is gondolkoztam azon, hogy inkább azt fogom megmutatni nektek, viszont azt csak dicsérni tudtam volna, így inkább ennél maradtam.

Bárnem tér el sok mindenben az eredeti borítótól, de azt azért hozzá kell tennem, hogy nekem túl sok rajta az írás. Az eredeti ehhez képest sokkal letisztultabb, nekem jobban tetszik.

Az aljára, az a két sor nem kellett volna, főleg, hogy van benne egy kis ellentmondás. "Lélektárs-trilógia" és igazság szerint ez a 4. része a sorozatnak,szóval szerintem nem kellene beskatulyázni, hogy trilógia, még ha eredetileg annak is indult.

Viszont minden más tetszik benne. A buborékok nekem mindig is a gyermekkort idézik, szóval nagyon jól mutatják, hogy ez a történet tizenévesekről fog szólni. Az írónő nevének betű mérete olvasható és kiemeli a piros szín, és a cím is kiugrik szinte a borítóról. A nagy m betű, pedig kedvenc. Azt egyszerűen imádom, főleg, hogy a háttér miatt az is szinte vibrál.

Összességében tehát egy nagyon jó könyv, Joss Stirling nem adott alább.

Rachel Gibson - Szerelmi katasztrófák

Annyira szeretem azt, amikor egy olyan írótól találok könyvet, akitől már olvastam és szerettem azokat. Amikor erre ráleltem, áldottam az eget, mert pont egy ilyenre volt most szükségem. Rachel Gibson könyvei valahogy mindig felvidítanak.

Faith Duffy egy gazdag öregember felesége, aki a történet kezdetén özvegy lett és a nyakába szakadt egy focicsapat irányítása. Ty Savage pedig ennek a focicsapatnak a kapitánya, akinek egyetlen célja van, hogy megnyerje a Stanley kupát.

Amikor először elkezdtem olvasni, azt hittem, hogy már olvastam, mert annyira ismerős volt ez a történet, de a történések meg újak voltak, aztán rájöttem a végén, hogy Susan Elizabeth Phillips Csak te kellesz című regényének is ez az alapszituációja, hogy a hősnő megörököl egy csapatot és azt irányítja.

Nekem az egy kicsit zavaró volt, hogy Fatih háttértörténetéről nem tudunk meg túl sok mindent, nem kerül közel hozzám. Jó, persze megtudjuk, hogy sztipper volt, meg vannak homályos utalások arról, hogy nehéz sorsa volt, de ennél többet nem tudunk meg és nekem ez hiányzott, azt vártam folyamatosan, hogy mikor fog erről mesélni nekünk.

A többi viszont nagyon tetszett. Faitht először egy gátlásos nőnek ismertem meg, aki a sztripperkedés után inkább csak be akar olvadni a környezetébe. Virgil Duffy, Faith elhunyt férje által egy olyan életet tud élni, amiről korábban csak álmodott. Viszont amikor özegy lesz, akkor a korábbi "barátnői" kirekesztik és egyedül kell megállnia a helyét.

Ty Savage úgy érzi, hogy nem tud addig kilépni apja árnyékából, amíg meg nem kapja a Stanley kupát. Viszont Virgil halálával ez az álom kétségessé válik. Megjelenik az életében Faith, aki csak bonyolultabbá teszi az életét, pedig neki most nincs szüksége semmire, ami elvonja a figyelmét a végső céltól.

A legutálatosabb személy ebben a történetben Logan volt, Virgil fia, aki arra számított, hogy övé lesz a csapat, és mivel nem ez történt, ezért minden követ megmozgat, hogy az övé legyen. Nem sokszor van benne a történetben, de amikor olvastam róla, akkor legszívesebben elbújtam volna egy sötét kis zugba, hogy kitaláljam, hogyan lehetne onnan eltüntetni.

Faithről mindenki azt hiszi, hogy egy hozományvadász csitri, aki csak a pénzre utazik. Ez igaz is, viszont van még egy dolog, ami nagyon fontos a számára, még pedig a biztonság. Virgil megtudta adni neki azt a biztonságérzetet, amire már régóta vágyott. Az anyukája amikor hozzáköltözött, az nagyon zavart, főleg, hogy olyan volt, mintha az anya-lánya szerepek felcserélődtek volna. Az elején mintha csak ki akarta volna használni lányát, viszont a végére ez megváltozott.

A borító tükrözi az előző részek (Jégbe zárt szívek, Jane vékony jégen táncol, Valentin-nap és egyéb őrültségek) koncepcióját, a rajzok, vonalak formáját. Mindegyiknél a rózsaszín és lila színei jelennek meg, ami itt is megtalálható. Az írónő nevének betűtípusa és mérete, nekem tetszik, jól olvasható és mivel erősebb lilával van kiemelve, illik is hozzá. Bár nekem már egy kicsit túl sok ez lila.

A borítón a nő jelképezheti főszereplőnőnket, aki hatalmas bonyodalmakba keveredett Virgil halála után. Nincs rajta túl sok írás, egyszerű, jól illik Rachel eddigi műveihez.


Egy nagyon aranyos, bonyodalmakban és szerelemben gazdag könyv. Aki olvasta Rachel eddigi regényeit, annak biztos hogy tetszeni fog, aki pedig még nem olvasta, ő kezdje el ;)



Jó olvasást!! :)

Mit tegyek, hogy kedvem legyen olvasni?

 "Nem jó könyveket kell terjesztenünk, hanem magát az olvasásnak a szeretetét."

Mit tegyünk, ha sok a kötelező olvasmány, de unalmas és van jobb dolgunk is? Emlékszem, hogy én is nagyon utáltam az összes könyvet, amit muszáj volt elolvasni, főleg általános iskolában. Sokkal jobb volt gimiben kötelezőt olvasni, valószínűleg azért, mert már idősebb voltam.

Általánosban én úgy próbáltam eleget tenni ilyesfajta kötelezettségeimnek, hogy beosztottam, mindennap egy fejezetet olvasok, bár akkor ez nem mindig sikerült. Gimiben annyi szerencsém volt, hogy rájöttem, minden könyv tetszik, amiben van egy kicsi romantika. Ezért gondolom azt, hogy először meg kell találni azt a témát, ami iránt érdeklődsz. Ha a kalandot szereted, akkor a gimis olvasmányok biztos, hogy tetszeni fognak.

De én például nagyon sok könyvnek úgy kezdtem neki, mintha az egy titok lenne, és nekem kellene feltárnom. Kíváncsi voltam, hogy milyen konfliktusba keverednek különböző emberek, és azt hogyan oldják meg. De legfőképpen arra voltam kíváncsi, hogy kire és hogyan talál rá a szerelem.

Viszont például, amikor a Gulliver utazásait olvastam, akkor végig az járt a fejemben, hogy Gulliver mit fog tenni egy olyan társadalomban, ahova ő nem illik be? Miért tesz olyan dolgokat, amik elszakítják az otthonától, családjától? Miért vállalja az ismeretlent a kalandért? És aztán én is teljesen beleéltem magam.

Az olvasás mindenképpen adni fog neked, de ha élvezni akarod az olvasást, hogy ne csak szenvedés legyen, neked is adnod kell. Sokszor előfordult velem, hogy olvastam, de nem tudtam, hogy mit, mert nem figyeltem oda, máshol járt az eszem. Ha egy könyvet veszel a kezedbe, akkor mindenképp add meg neki azt a tiszteletet, hogy egy fél óráig úgy olvasol, hogy odafigyelsz rá, és talán megtörténik az a csoda,hogy elkezd érdekelni, hogy mi történik a szereplőkkel.

Azért gondolom úgy, hogy fel kell fedezned az érdeklődésedet a könyvekben, mert az emberek olyanok, hogy érdekli az, mi van a másikkal, milyen mocskos titka van, és ezeket az élvezeteket ki lehet élni egy könyv olvasásakor.

Ezenkívül fontos az is, hogy a főszereplő helyébe tudd képzelni magadat, és teljesen át tudd élni hősünk kalandjait.

Nem kizáró ok az sem, hogy adj egy esélyt arra, hogy megszeresd azt a regényt. Ne kezdj bele úgy, hogy ez egy újabb unalmas papír halmaz, amivel a tanár akar szívatni. Mert ha tiszta lappal tudsz kezdeni egy regénnyel, akár még élvezheted is. Én így voltam az Aranyvirágcseréppel. Megtetszett a címe, és kíváncsi voltam, hogy mit takar ez a cím.

És ha esetleg ki akarsz lépni a kötelezők zónájából, akkor a szórakoztató irodalom olyan ajtókat fog megnyitni a számodra, amely elvarázsol, megbabonáz. Hisz egy jó regény (legyen az szépirodalom vagy szórakoztató irodalom) egy külön világot teremt a számodra, ahol nyugalomra, békességre, sőt izgalomra és kalandra is lelhetsz.

 "Egy igazi könyvszerető ember nemcsak olvassa a könyvet. Hanem szereti is."

Sandra Brown - Engem szeress

Anno, mikor el kezdtem olvasni ezt a regényt, azért tetszett meg annyira, mert egy modell érzésvilágát tükrözi, aki próbál elmenekülni abból a világból. Kíváncsi voltam, hogy mi elől menekül és hol fog békére lelni.

Rana Ramsey ott hagyta a csillogó modell világot és vidékre utazott, hogy végre normális életet tudjon élni. Egy idős asszony, Ruby házában bérel szobát, ahol ruhákat fest és nyugodtan éldegél. Viszont ezt megzavarja Trent Grambling, Ruby unokaöccse, aki egy futballsztár. Trentnek pihennie kell a vállával, ha el akar menni a táborba és továbbra is játszani akar, ezért jött Ruby nénjéhez.

Rana felhagyott azzal, hogy csinos ruhákba járjon, sminkelje magát, szabályosak legyenek a fogai, csak kényelmesen akarja magát érezni anélkül, hogy bárki megszólná, vagy irányítaná az életét. Ranát teljesen meg tudom érteni, nem akarja, hogy a külseje miatt szeressék, hanem a belső szépségét akarja végre megmutatni másoknak.

Trent az elején egyáltalán nem volt szimpatikus, főleg azért, mert azt hitte, hogy majd a kis csúfságnak szerez néhány örömteli pillanatot megugye ő se fog unatkozni. De szerencsére Rana lefegyverezte és megmondta neki a tutit. Ezekután Trent megváltozott és ez Rana figyelmét is felkeltette.

Igazság szerint ez egy nagyon rövid kis könyv, nincs benne túl sok cselekmény, ez tényleg csak egy délutáni kikapcsolódás. A történetnek meg van az az izgalmi szála, hogy Rana másnak mutatja magát, aki, mégis önmaga. Vajon mikor fog kitudódni, hogy ki Rana? Mit fog hozzá szólni Trent? Visszatér a modell életbe? Össze lehet egyeztetni egy exmodell és egy hanyatlóban lévő futballsztár életét? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk, amikor olvassuk a regényt, mégis ezek a kérdések csak izgalmasabbá teszik.

Nincs nagy története, hisz két emberről szól, akik egymásra találnak, de pont ez benne a jó. Mindig kíváncsiak vagyunk, hogy vajon milyen élete lehet egy sztárnak, hírességnek, és engem pont ez fogott meg benne, hogy milyen érzései lehetnek neki, mire gondol, amikor virágot ültet, amikor főz.

 A borító egy kicsit sötét nekem, lehetett volna valami vidámabb színt is használni, mert így nagyon lehangoló, holott a regény hangulata inkább valami világosabb színt követelne.

Az írónő nevének betűtípusa tetszik, a színe viszont nem, míg a cím betűtípusa jó, és nagyon ötletesnek találom a tükröt és hogy abban van benne a cím.

A tükör a képen nagyon jól szimbolizálja Ranát, és ha ránézünk a borítóra, akkor a képet meg lehet érteni, míg a színvilágot kevésbé.

Maga a történet egyszerű volt, de mégis élvezhető, tökéletes könyv egy délutánra, amit mindenféle cirkusz nélkül szeretnél eltölteni nyugodtan egy bögre tea mellett.


Kellemes olvasást!


(http://bookofoasis.blogspot.com/2016/02/5-konyv-amit-valentin-napra-ajanlok.html)

Susan Elizabeth Phillips - Angyali csók

"A pillanat törtrésze alatt megértette a teremtés misztikumát, hogy minden élőlény része a többi élőlénynek, hogy mindannyian részei Istennek, összefűzi őket a szeretet és az, hogy azért teremtődtek a földre, hogy vigyázzanak egymásra. Daisy tudta, hogy nem létezik sem félelem, sem betegség, sem halál. Semmi más nem fontos, csak a szeretet. "

Susan Elizabeth Phillipstől nem ez a kedvenc regényem, mivel amikor még 2-3 évvel ezelőtt olvastam, akkor nagyon rossz érzések alakultak ki bennem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Most viszont teljesen máshogy gondolom már.

Arról van szó, hogy Daisyt mindenki egy elkényeztetett cicababának nézik, mivel az anyjával élt és köztudott volt róla, hogy anyját nem állíthatta meg semmi, ha szórakozni akart. Aztán amikor életét vesztette az apjához került, aki meg hozzá adta egy Alex Markov nevű férfihoz. Nem ismerik egymást, semmit nem tudnak a másikról, Daisynek mégis vele kell tartania, és hat hónapig nem is hagyhatja el a férjét. Később kiderül, hogy Alex egy cirkusz igazgatója és hat hónapon keresztül neki is velük kell tartania, dolgoznia és fellépnie. Csak hogy hősnőnk fél az állatoktól.

Daisy bár mindenkiben azt a benyomást kelti, hogy önző, üresfejű csitri, bebizonyítja, hogy van bátorsága, kitartása és ereje. Amikor most újra el kezdtem olvasni, nem sok mindenre emlékeztem, de jobb is így, mert akkor lehet,hogy nem olvastam volna a régi rossz érzésem miatt, ami most átalakult csodálattá. Egy összeszokott társaságba, mint a cirkusz is, nehéz beilleszkedni, de még ha van az embernek néhány rosszakarója, akkor még nehezebb.

Daisyt mindenki tolvajnak hiszi és anélkül ítélik el, hogy ismernék őt. Egy olyan helyzetbe kerül, amihez nagyon nagy erőnlét és kitartás kell. Mindenki azt hiszi, hogy fel fogja adni, de ő megmutatta, hogy nem olyan gyenge, mint amilyennek tűnik és hiszik. Daisyből egy hatalmas példakép lett számomra, mert küzdött a saját igazáért, és tudott megbocsátó lenni, amikor kiderült, hogy ki húzta csőbe őt. De nem csak ezért. Ő meglátta azt, hogy az állatok szenvednek ott és próbált tenni értük. Leküzdötte a félelmét és a közelükbe ment, beszélt hozzájuk, és úgy bent velük, mint érző lényekkel.

Alexre nem tudtam haragudni azért, mert nem hitt Daisynek, hisz nem ismerte őt, és a cirkusz érdekeit kell nézni és nem egy új emberét, aki ellen bizonyítékok voltak, hogy pénzt lopott. Viszont szépen látszott az, hogy mikor kezdte tisztelni feleségét, és mikor kezdte el szeretni is, bár magának nem vallotta be.

Sheba az a nő, akié a cirkusz és akinek még régebben viszonya volt Alexszel, ezért nagyon utálja Daisyt. Őt valahogy én a végén sem tudtam megszeretni, amikor egy jót cselekedett. Nagyon önző, csak magával törődő nő, aki mindent meg tesz azért, hogy ne alázzák meg, és mindig felül maradjon.

A kedvenc szereplőim egyértelműen Tater a kis elefánt és Sinjun a tigris. Ők ott voltak mindig Daisy mellett, hűségesek és tele voltak szeretettel.

Kedvenc részem, amikor Daisy elkezdte a büntetését ledolgozni és mindenki azt leste, hogy mikor fogja feladni. Alex odament hozzá és látta rajta, hogy fájnak a kezei a trágya lapátolásától, sír az erőlködéstől, ezért mondta neki, hogy adja fel. De Daisy újra felvette a lapátot és dolgozott tovább. Ezzel nekem egy nagyon fontosat üzent. Ha a helyzeted kilátástalan, akkor is mindig ott van a remény, ezért soha ne add fel!

Ez tényleg egy olyan könyv, amit bátran ajánlok mindenkinek, hisz mindenki számára van benne egy tanulság.

Ami legelőször megfogott a borítón az a menyasszonyi ruha, a nő mosolya és a színek. Ezek mind tetszenek benne, viszont összességében mégsem a kedvencem.

A nőnek a feje nagy rész hiányzik, és én nem pont azt emeltem volna ki, hogy esküvő volt ha már Daisyt akarja ábrázolni, hanem a kitartását például. Én el tudnám azt képzelni, hogy egy trónon ül szakadt nadrágban, ahogy dolgozott és mellette Sinjunt simogatja.

Viszont tetszenek a betűtípusok, a szavak elhelyezése és színe, jó hogy nincs rajta semmi felesleges.

Összességében nagyon jó könyv és most újraolvasva egy teljesen más könyvet, történetet kaptam, mint évekkel ezelőtt. Melegen ajánlom mindenkinek.


Kellemes olvasást! :)


(http://bookofoasis.blogspot.com/2016/02/5-konyv-amit-valentin-napra-ajanlok.html)

Katie Fforde - Tökéletes ajánlat

"A gond csak az, hogy ha az ember szerelmes, úgyis folyton a másikra gondol, és nem tehet ellene semmit. Gyakorlatilag ez a szerelem definíciója."

Ezt a könyvet még régebben olvastam, és mivel nagyon jó emlékeim voltak vele kapcsolatban, ezért gondoltam úgy, hogy újra olvasom. Nagyon sok mindenre nem emlékeztem, de még most is olyan, mintha két könyvet gyúrtak volna össze.

Arról szól, hogy Sophie, aki szeretne egy varró tanfolyamot elvégezni és kreatív ötleteit ezáltal kamatoztatni, az egyedüli a családjában, akinek nincs diplomája, ezért rokonai lenézik őt. A szülei semmibe veszik, együgyű kislánynak nézik. Mivel a családjának pénzre van szüksége, ezért elküldik Eric bácsihoz, akiről az hírlik, hogy fösvény, zsugori vén öregember, viszont nagyon gazdag. Sophie azonban kezdi unni, hogy a családja ennyire lekezelően bánik vele, ezért úgy dönt, hogy elmegy New Yorkba barátnőjéhez, és megpróbál valamilyen állást keresni is ott. Ez viszont dugába dől, mert az állás, amire jelentkezett visszamondták és ezt csak akkor tudta meg, amikor ott volt.

Barátnője, Milly munkája által, egy ünnepségen találkozik Matildával és annak unokájával Luck-kal. Idős asszonnyal nagyon hamar megbarátkozik, míg Luck nem nézi jó szemmel ezt a barátságot, mert azt hiszi, hogy csak nagyanyja pénzére pályázik Sophie.

A könyvben két féle kalandos szál is van. Az egyik Eric bácsihoz kötődik, akinél Sophie egy olajfúrási részvénynek egy részét találja és fel akarja keresni a család többi tagját, hogy egyesítsék ezt, hogy hátha hoz valami kis pénzt a házhoz. Míg a másik szál Matildához fűződik, aki gyerekkorában volt egy régi házban és azt akarja megtalálni. Erre kéri meg Sophiet és az unokáját, Luckot.Kettejüknek így össze kell fogniuk, és megkeresni a házat és a rokonokat.

Sophie egy nagyon aranyos, jólelkű, önzetlen nő, akit könnyű megszeretni, viszont nekem néha egy kicsit túlzás volt ez a sok kedvesség, és néha egyszerűen butának tűnt a szememben. Viszont a családjában ő az egyedüli, akit számba lehet venni. Küzd azért, amit el akar érni, és bár sok mindent kell elviselnie a családjától, a végére ez mind kifizetődik.

Luck egy gazdag ügyvéd, aki fiatal nők férjjelöltje is. Bár az elején egy kicsit ellenszenves, de érthető, hisz csak a nagymamáját akarja megvédeni. Ő teljes mértékben ellenzi azt, hogy Matilda vágyálmokat kövessen, hogy megtalálja azt a régi házat, viszont Sophie segítségére lesz. Nagyon sok utazásban és kalandban lesz kettejüknek részük, viszont innen sem hiányozhat egy hárpia, aki közbe zavar és megakadályozza, hogy kettejük románca kiteljesedjen.

Ali, Luck asszisztense, igyekszik romba dönteni kettejük kapcsolatát és saját magának megszerezni a férfit. Már az elején sem volt valami szimpatikus ez a nő, viszont amikor megjelenik Cornwallban, hogy elvigye onnan Luckot, akkor végképp megutáltam.

Eric bácsi egy nagyon aranyos öreg úr, akinek a házvezető nője szabadságra megy, ezért kéri a rokonai segítségét, akik Sophiet küldik hozzá. Ők ketten nagyon megértik egymást, és örültem, hogy többször is olvastam róla, és Sophie is többször meglátogatja őt.

Matilda szintén egy tündéri szereplő volt, aki végig azon mesterkedik, hogy összehozza a két fiatalt. A ház amit meg akar találni azzal is tervei vannak, amin egy kicsit meglepődtem, mert igazán nem számítottam arra, ami történt. Bár idős, mégis próbálja követni a mai szlenget és felzárkózni a rohanó világot. Viszont ez egyáltalán nem volt zavaró, hisz mi is találkozhatunk ilyenekkel nagymamáink révén. (Bár az enyém a telefonnak azt mondja, hogy TV, míg a TV-nek rádiót :) )

Katie Fforde borítói ugyanazon a szisztémán alapulnak, szóval még ha nem is lenne ráírva a neve a kép alapjánfel lehetne ismerni. Nekem nagyon tetszik a borító, mert nagyon légiesnek, mégis egyszerűnek tűnik, olyan, mint maga a történet.

Tetszik, hogy a az írónő neve nagyobb, mint a cím, más a színűk, de ez egyáltalán nem zavaró, főleg azért, mert az írónő nevének a színe hasonlít a nő ruhájának és a virágok színéhez, míg a címnek azzal emelkedik, hogy más színű. Bár a betűtípusok mások, de mégis nagyon hasonlóak, így teljesen összhangban vannak egymással.

Nekem nagyon tetszett, és ez tényleg egy olyan könyv, amit kétszer is el lehet olvasni.

Kellemes olvasást! :)

(http://bookofoasis.blogspot.com/2016/02/5-konyv-amit-valentin-napra-ajanlok.html)

5 könyv, amit Valentin napra ajánlok

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy Valentin nap alkalmából összegyűjtök néhány könyvet, amit már olvastam és írok róluk egy bejegyzést. Bár ez a nap is ugyanolyan, mint a többi, mégis meg van az a varázsa, ami egy kicsit szebbé teszi és kiemeli a mindennapok szürkeségéből. Én nem igazán szeretem, de mégis más érzéssel gondolok rá, mint a többi napra. És hogyan lehetne még különlegesebbé tenni ezt a napot? Egy remek könyvvel!

Mivel ez a szerelmesek napja, ezért próbáltam olyanokat gyűjteni, amelyek a párkapcsolatban élőknek is szebbé, de a szinglik táborában lévőknek is izgalmasabbá teheti a napját. (Esetleg remek ajándék lehet egy nőnek! ;) )

A könyvek mellé belinkelem, hogy hol tudjátok elolvasni a hivatalos fülszöveget, viszont a napokban én is fogok róluk írni egy véleményt.

1.Jennifer Crusie - Fogadj rám (http://moly.hu/konyvek/jennifer-crusie-fogadj-ram)
2. Katie Fforde - Tökéletes ajánlat (http://moly.hu/konyvek/katie-fforde-tokeletes-ajanlat)
3.Sandra Brown - Engem szeress (http://moly.hu/konyvek/sandra-brown-engem-szeress)
4.Rachel Gibson - Szerelmi katasztrófák (http://moly.hu/konyvek/rachel-gibson-szerelmi-katasztrofak)
5.Susan Elizabeth Phillips - Angyali csók (http://moly.hu/konyvek/susan-elizabeth-phillips-angyali-csok)

Az író nevére és könyvére kattintva elérhetőek lesznek a saját véleményeim, amiket folyamatosan töltök fel vasárnapig. Remélem, hogy tudtam néhány szép percet adni! :)



*Ha szeretnél rendelni könyvet, akkor a http://libri.hu/ könyvesbolt internetes oldalát előszeretettel ajánlom.

Jennifer Probst - Keresd a tökéletest

"Harcolt, túlélte, és újra felépítette magát. Beintett a világnak, nem engedte, hogy megtörje.

Szerintem ez a tökéletesség, Kennedy. Maga."

Jennifer Probstnak az összes könyvét imádom, mert valahogy pont eltalálja azt a témát, ami a szívem csücske, viszont ettől a regénytől egy kicsit féltem, mert nekem inkább azok a történetek jönnek be, ahol a nő egy kis nebáncsvirág, a férfi pedig egy menő, macsó, igazi férfi és megtetszik neki a háttérbe szoruló "szürke egérke". Itt viszont pont az ellentettje van.

Ha olvastátok a Keresd az alkalmat, akkor tudhatjátok, hogy Kennedy, Kate és Arilyn egy társkereső szolgáltatást hoztak létre Verilyben, ahol segítenek a szingli hölgyeknek, uraknak megtalálni a megfelelő párt.

Ez a regény arról szól, hogy Kennedy segít Nate-nek olyan férfivá válni, aki meg tudja találni a leendő feleségét, és akire felfigyelnek a körülötte lévő emberek. Viszont ennek több mögöttes tartalma is van. Ugyanis mindkettejüknek, de leginkább Kennedynek, meg kell küzdenie a múlt árnyaival. Így ez nem csak egy külsőleges átalakulás Nate számára, hanem Kennedy belső átformálása, hogy el tudja fogadni magát úgy, ahogy van.

Nate az elején egy nagyon idegesítő alak volt, aki nem tudott a nők nyelvén beszélni, és mindenkit megsértett a tudta nélkül. Aztán Kennedy a szárnyai alá vette és próbálta a külsejéből a lehető legjobbat kihozni. Igazság szerint én nem gondoltam volna, hogy az írónő egy ilyen nyámnyila pasiból egy jóképű férfit tud faragni, de nekem nagyon tetszett amivé vált, és komolyan mondom, hogy nem gondoltam, hogy ilyen nagy változás fog bekövetkezni. Míg Nate önbizalma nőtt, addig Kennedy álarca, maga köré épített fala folyamatosan leomlott. Így a szerepek mintha felcserélődtek volna. Egy csodálatos folyamat volt, amit már nagyon régen tapasztaltam egy könyv során.

"– A mamám egyszer azt mondta, hogy az életben semmire sincs garancia, de ha nem is próbálkozunk, mindig üresnek fogjuk érezni." 

Amikor Kennedynek a múltját megismertem, akkor rájöttem arra, hogy nagy lelkiereje és kitartása van, csak szüksége volt egy olyan férfira, aki megmenti a múlt fogságából. Ahogy halad a történet úgy ismerjük meg a valódi érzéseit, és tudjuk meg, hogy valójában egy érzékeny, szeretetre éhes nő, aki méltatlannak találja magát Nate számára.

Nate pedig nekem abszolút kedvenc, és még mindig azon csodálkozom, hogy az írónő mennyire észrevétlenül alakította át Nate-et egy idegesítő féregből egy szívdöglesztő férfivá. Ahogy próbálta ráébreszteni Kennedyt, hogy ők egymáshoz tartoznak, és a különböző praktikák nekem nagyon tetszettek. Viszont a folyamatos visszautasítások már néha idegesítőek volt, és Nate folyamatos futása Kennedy után is, én már biztos feladtam volna a huszadik próbálkozás után, de ő még negyvenedszer is megpróbálta.

Nate bátyja, Connor volt az a személy, akiről nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem, vagy utálom, mert ugye felnevelte az öccsét, otthagyta a sulit és inkább dolgozott, hogy Nate tanulhasson. Viszont amikor már Nate felnőtt, akkor rátámaszkodott, nagyon közönséges volt, és a rossz tapasztalatait úgy adta át, hogy általánosított mint például, hogy ne jöjjön össze kozmetikussal, mert azok mindenkit megcsalnak. Viszont a végére már egyértelműen láttam, hogy Connort csak szeretni lehet.

A kedvenc részem az volt, amikor Nate bekötötte Kennedy szemét és úgy etette, míg a legkellemetlenebb az volt, amikor egy közös éjszaka után Kennedy ráállította Maryt Nate-re. Akkor azt hittem, hogy belépek a könyvbe és Kennedyt leütöm. Oké, hogy menekül, de meddig? És milyen áron?

A legeslegkedvesebb pedig az volt, hogy a Milliárdosfeleségek főszereplői is megjelentek, és bár szégyellem magam, de Wolfe-ot nem ismertem fel az elején, csak a végén. Először azt hittem, róla, hogy ő lesz a bonyodalom Nate és Kennedy között, de aztán hál istennek semmi ilyesmi nem történt.

Jennifer Probst borítói nekem mindig is tetszettek, nagyon tetszik, hogy egy nő van rajta, és hogy a haja eltakarja az arca nagy részét, ez egyfajta titokzatosságot sugall.
Nagyon tetszik az is, hogy nagyobb az írónő neve, mint a cím és mindkettő olvasható. Nekem leginkább a női arc ragadja meg a figyelmemet, és a cím betűtípusa, amelyek egy könyv megtekintésének egyik fő motívumához tartoznak.
A színek passzolnak, max annyit tudnék mondani, hogy az írónő nevének a színe nem nagyon látszik a nő kezénél, viszont egy erősebb szín meg nagyon rikítana.

Összességében nekem talán jobban tetszett, mint a sorozat előző része, pedig ebbe féltem belekezdeni.

"Higgy abban, hogy megérdemled a jó dolgokat, akkor be fognak következni."

Julia Quinn - Hogyan fogjunk márkit

"– Sose mi arassuk le a dicsőséget! Sokkal többet tudsz elérni, ha a férfi azt hiszi, hogy ő a legokosabb, legbátrabb, legerősebb a világon."

Julia Quinn a kedvenc történelmi-romantika írónőm, szinte az összes könyvét olvastam, amit pedig még nem, azt azért nem, mert nem volt még rá időm. Az írónő hű maradt önmagához és most is egy nagyszerű regényt írt.

A regény arról szól, hogy Elizabeth szülei meghaltak 5 éve és neki kell eltartania három kisebb testvérét, és hogy ez sikerüljön, társalkodónőként dolgozik Lady Danbury (Agatha néni) szolgálatában. Agatha nénit viszont megzsarolják, ezért unokaöccse, James Sidwell, Riverdale márki segítségét kéri, aki álruhában, mint jószágigazgató fog elhelyezkedni a gazdaságban. Elizabeth-nek szüksége van a pénzre, hisz a testvéreinek enniük kell és öccsét, Lucast Etonba kell küldenie tanulni. Ahhoz hogy ez sikerüljön, férjhez kell mennie egy gazdag emberhez és amikor Lady Danbury könyvtárában rátalál a Hogyan fogjunk márkit című könyvre, megnyílik előtte egy lehetőség.

Először Elizabeth húga, Susan segít neki a könyv alapján, majd James vállalkozik az oktató szerepére, akkor viszont már a könyv nélkül és hőseink egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Egy kicsit fura volt, hogy James amikor rájött, hogy szerelmes Elizabeth-be, akkor nem kezdett el küzdeni ellene, hanem elfogadta. (Ez azért volt meglepő számomra, mert szinte az összes történelmi-romantikában ez van, hogy a férfi szerelmes lesz a nőbe, de mégse akarja azt elfogadni)

Elisabeth egy olyan nő, aki tiszteletre méltó, bátor, kitartó és mindent megtenne a családjáért. Feladta az életét, hogy az öcsének és húgainak jobb életet tudjon biztosítani. Édesapja halálának a körülményeit elhallgatta, megváltoztatta, hogy ne mocskolódjon be és a gyerekek emlékében is tiszta maradjon. Férjhez akar menni, hogy a testvéreinek biztosítani tudja mindazt, amit megérdemelnek. És tényleg hihetetlen, hogy mennyi mindent kibírt és elviselt már élete során, ezért megérdemelte, hogy rátaláljon a boldogság James személyében.

James Sidwell, Riverdale márki jószágigazgatónak adja ki magát nagynénje birtokán, ahol megismerkedik Elisabeth-tel és innentől kezdve megakadályozni sem lehetne, hogy ne az legyen a végzete ami. Mindig őt keresi a tekintete, segíteni akar neki és meg akarja mindentől védeni. Szörnyű múltjában egyetlen fénysugár volt Agatha néni, aki megmentette önző apjától és megtanította szeretni.

Az egy kicsit fura volt nekem, hogy Elisabeth azt megtudta, hogy Agatha nénit zsarolják, és James nyomoz utána, de akkor miért nem lehet bevallani, hogy ki ő valójában? Mármint akkor már tök mindegy volt. Jó lehet, hogy azért nem vallotta be, mert akkor már bizalmas viszonyban voltak Elisabeth-tel, de mivel már tudott a zsarolásról, akkor már szinte kár volt tovább húzni. Bár valószínűleg azért ez a véleményem, mert valahogy nekem kiesett az a rész, amikor Elisabeth megtudta, hogy Agatha nénit zsarolják és már csak azon csodálkoztam, hogy ajánlkozik, segít Jamesnek nyomozni. Akkor egy kicsit összezavarodtam és utána próbáltam attól egy kicsit eltekinteni.

Amikor a végén kiderült a titok, akkor meg úgy éreztem, mintha Elisabeth túl reagálta volna. Igaz, hogy a helyében én is megsértődtem volna, hisz a férfi akibe beleszeretett, becsapta, de azért igazán meghallgathatta volna, hogy mit akar neki mondani James. Nem tudtam James-re haragudni, mert ő is két szék közé esett, ahol vagy a nő mellett dönt, akibe szerelmes vagy aki megmentette az életét. Ezért én teljes mértékben meg tudok bocsátani neki.

A kibékülés pedig még tartogat titkokat, amire bár gondoltam, de elképzelhetetlennek tartottam, bár amikor Agatha néni néha elment szundikálni csak úgy, akkor már sejtettem. Agatha néni pedig egy elbűvölő asszony, akinek modern felfogása van, hatalmas szíve és halálos humora. Én is szeretnék egy ilyen nagynénit.

A borító nagyon tetszik, teljesen modern, mégis magában hordozza a történelmet. Egy kicsit sötét, amitől akár meg is ijedhettem volna, de egyáltalán nem hat félelmetesen, csak úgy, mintha hatalmas titkokat rejtene a sötétség.

A borítón látható nő úgy áll ott, mint aki képes megküzdeni a világ minden bajával, míg a ruhája a 19 század eleji divatot tükrözi, ami eleganciát, kecsességet, törékenységet tükröz.

Nekem kifejezetten tetszik, hogy az írónő neve nagyobb, mint a cím, bár nehezebben olvasható, azért mert túl halvány, de így olyan, mintha kiegyenlítődnének. Talán a tetején lévő szöveg nem kellene, vagy ha igen, akkor csak egy betűtípust használva.

Összességében nagyon tetszett, alig tudtam abbahagyni az olvasást. Elbűvölő szereplők egy nagyszerű történetben.

Carina Bartsch - Türkizzöld tél

"Az életben semmire sincs garancia. De ha az ember a csillagok után akar nyúlni, nincs más lehetősége, mint hogy engedje, hogy leessen, és remélje, hogy elkapják."

 A Cseresznyepiros nyár folytatása engem nagyon meglepett. Nem az, hogy folytatódott, hanem az, ahogyan folytatódott. Emely az előző részben folyton azon siránkozott, hogy Elyas nem hagyja békén, aztán amikor megteszi, akkor az sem tetszik neki. A buli tetszett nagyon, főleg az, amikor már Elyas lakásában voltak, és az utána lévő részek. Amikor randiztak, egy kicsit beleláttunk végre Elyas érzelmeibe is. Ezeknél a részeknél én mindig abbahagytam egy kicsit az olvasást, hogy ki élvezzem a tűz szünetet, hisz minden annyira jól alakult, hogy féltem minden egy csettintésre porrá válik, mintha nem is lett volna semmi.

Aztán erre nem is kellett sokat várni. Kiderült, hogy ki Luca, és hogyha még ti nem jöttetek rá az első részből, akkor most hatalmas meglepetés lesz. Gondoltam, hogy emiatt fognak összeveszni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar derül ki. Nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogja az írónő az időt húzni, így feszültséget teremteni. Aztán azt az egyszerű megoldást választotta, mint nagyon sokan, a menekülést. Emely elmenekült a magyarázkodás elől, így Elyasnak semmi esélye nem volt és legközelebb csak karácsonykor találkoztak a családi vacsorán.

Igazság szerint nekem az tetszett a legjobban ebben a regényben, mennyire jól leírja, kifejezi az érzelmeket. Nem hagyja a levegőben a dolgokat, hanem a legkifinomultabb módon meséli el. Nem sieti el a dolgokat, hanem mindennek kivárja a megfelelő időpontot, így a legapróbb érintésnek és puszinak is hatalmas jelentősége van. Minden kis apró simogatást, puszit, kézfogást át tudtam élni.  Itt nem az volt a fontos, hogy minél hamarabb ágyba kerüljenek hőseink, hanem az érzelmi világuk, hogyan bonyolódtak bele egyre jobban érzelmeikbe és azt hogyan próbálták feldolgozni. És amikor már azt hittem, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, akkor az írónő egy még magasabb szintre emelte.

Az egymás utáni vágyakozás, hogy nem lehetnek egymáséi, a folyamatos várakozás olyan csodálatos dolgot hozott, ami egyébként teljesen normális. Mármint egy ölelés nem tűnik nagyon romantikusnak csak úgy, de az írónő elérte nálam azt, hogy a végén egy egyszerű ölelés is sokkal többet jelentsen, mint a szavakkal kimondott érzelmek.

És a CD-ről még nem is beszéltem. Amit Eva giccsesnek tartott, az engem teljesen lenyűgözött és el is érzékenyültem, főleg, amikor minden zeneszámhoz egy emléket csatolt Emely és főleg azért, mert én is vele együtt tudtam emlékezni. Emely nem igazán nőtt a szívemhez, de mégis együtt tudtam érezni vele.

Viszont amikor kiderült az emailes dolog, akkor az valahogy nekem túl erőltetett lett. Lehet, hogy velem van a baj, de én inkább Elyast sajnáltam. Mivel E/1-ben íródott, ezért Emely érzéseit ismertük meg, de valahogy folyamatosan Elyas volt a fejemben, hogy vajon ő mit érezhet. Aztán a végén egy csodás összefoglalót olvashattunk hősünk szemszögéből, ahol elmondja, hogy mit miért tett.

 Emely-ék kapcsolata folyamatosan akadályokba ütközik a regény során. Gondoljunk arra, amikor elmenekül a magyarázat elől, ezért nem kapja meg a levelet, amit Elyas ír hozzá és elmeséli, hogy miért adta ki magát Lucának. De mégha csak ennyi lenne. Az emailt is csak sokkal később találja meg, és akkor jön rá, hogy nem engedheti el Elyast. És amikor már azt hinnénk, hogy most végre minden jóra fordul, akkor jön egy következő csapás, ugyanis Jessica, Elyas egyik barátja, öngyilkosságot követett el és ebben a helyzetben nem állhat oda elé, és mondhatja azt, hogy "kész vagyok megbeszélni a kapcsolatunkat". Ő is belátta azt, hogy akkor az a legjobb, ha támogatja.

Amin meglepődtem, hogy amikor Emely felajánlotta a segítségét, akkor Elyas elutasította, de ez pont kellett oda még, hogy Emely legalább megízlelje azt a kínt, amit Elyas több, mint két hónapon keresztül érezett. De Emely sms-e megteszi a hatását, és Elyas másnap már elment hozzá és elmesélte az elejétől kezdve, hogy ő mit élt át, kezdve az általános iskolától. Ez az a rész, ahol megértjük, hogy Elyas mit miért tett, és én nagyon meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlölte Emelyt a Cseresznyepiros nyár elején. És végre kaptunk belőle egy olyan ízelítőt, ahol kiderül, hogy ő is csak egy fiú, aki néha hibázik és nem tökéletes, viszont mindent megtesz azért, hogy a lány, akibe szerelmes, az meglássa a valódi énjét, aki az álarc mögött van.

A mellékszereplők közül Sebastian a favorit, ő egyszerűen hipercuki, viszont Alex még nekem mindig fura, nem tudom eldönteni, hogy kedveljem-e vagy sem. Emely szobatársát, Evát, viszont utáltam. Annyira önző, csak magával foglalkozó csitri, akit én nem bírtam volna elviselni. Azt vártam, hogy mikor fog keresztbe tenni Emelynek, és úgy gondoltam, hogy ő hányta el Elyas levelét is. Az végül nem derült ki biztosra, hogy ki lopta el, viszont hiába mondták azt, hogy az a bogaras nő volt, szerintem Eva volt az.

Hű, hát a borítóról max még annyit tudok elmondani, hogy kezdem egyre jobban megkedvelni. Ugye ugyanaz a szisztéma, mint a Cseresznyepiros nyárnál volt, csak itt helycsere történt, más szín és más pózban vannak a szereplők.

Itt a női arcon mintha a remény tükröződne, ami nekem nagyon tetszik, míg a férfin az a féloldalas mosoly tetszik nagyon, ami már egy kicsit jelképezi Elyast.

Viszont bal oldalt a cseresznyevirágot még mindig nem értem, és azt sem, hogy most miért lett az is fekete-fehér.

Összességében ezt a két könyvet nagyon jól megírták és látszik rajta az, hogy az írónő nemcsak a hasára ütött és azt mondta, hogy most ez és ez fog történni, mert ez jutott eszembe, hanem minden szépen előre el lett tervezve. Mindennek meg van az oka, és bár nekem a kedvenc szereplőm Elyas maradt, Emelyt is meg tudtam kedvelni a végére. Mindenkinek csak ajánlani tudom!


És hogy bebizonyítsam, hogy az apró dolgok is mennyire kitűnnek itt, bemásolok egy részletet:

"– Mégis ki tart csokoládét az éjjeliszekrényében? – ismételtem meg a kérdést, amelyet néhány hete tett fel nekem, amikor az egész éjjeliszekrényét átkutattam érte

– Amióta kerested, mindig van ott.

Elakadt a szavam. Lehetne ennél még édesebb?"

Jó olvasást!