Katie McGarry - Pushing the limits ~ Feszülő húr

Ez a könyv nekem nagyon nehezen indult be az első száz oldalt vagy két napig olvastam, majd a többit kb 1-2 nap alatt. Akkor már lehetetlenség volt letenni.

Pont amikor a háromnegyedénél tartottam, írt rám egy barátnőm, hogy nem tudok ajánlani neki egy olyan könyvet, aminek a közepén van egy törés,siratós, szívfacsaró rész, de a vége happy end? És természetesen ezt  ajánlottam neki, mert pont extázisban voltam a könyv miatt és el kellett újságolnom neki, hogy mennyire jó ez a regény.

Leginkább az tetszett benne, hogy ott volt az a titok, amit ki akart deríteni Echo. A múltjában van egy részlet, amire nem emlékszik a sokktól, de ő mindenképpen tudni akarja, mert azon az éjszakán a feje tetejére állt az élete. Annyira emlékszik, hogy az anyukája, aki bipoláris, vele volt, minden tiszta vér volt, nem tudott megmozdulni a félelemtől, a keze össze volt szabdalva.

Noah pedig azért harcol, hogy a testvéreit vissza tudja szerezni, ugyanis a szüleik meghaltak, és a két kisöccsét elválasztották tőle, külön nevelőszülőhöz kerültek, és a rossz tapasztalatok miatt fél, hogy rosszul bánnak velük.

Noah és Echo útjai keresztezik egymást és mindkettejüknek ez a legjobb dolog, ami történhetett velük. Szerencsére már a történet közepén összejönnek és vannak meghitt pillanataik, amik csak még szerethetőbbé teszik a könyvet.

Echo viszonylag hamar kimondta azt a bizonyos sz betűs szót, de mégsem éreztem elhamarkodottnak, mert már előtte nagyon sok bizalmas információt megosztottak egymással és Noah elfogadta őt úgy, ahogy van, a sebhelyeivel együtt.

A legizgalmasabb rész az volt, amikor Echo rájött arra, hogy azon a bizonyos éjszakán mi miért történt. Miért nem ment az apukája megmenteni őt? Miért csinálta azt az anyukája amit?

Echonak nagyon sok problémával kell megküzdenie egyedül, amivel egy ennyi idős lánynak nehéz. Az elején úgy éreztem, hogy nem is mer beszélni az érzéseiről, mert akkor olyan, mintha elárult volna valakit. Nagyon szerettem a karakterét, főleg azért, mert képes volt a változásra. Folyamatosan ott volt benne egy erős és fájdalmas érzés, hogy senkinél sincs az első helyen. Az életének minden szakaszában volt 1-1 férfi, aki az első helyen szerepelt, de ez nem kölcsönös. Ezzel együtt élni nehéz.

A történet végéig együtt tudtam érezni hősnőnkkel, és a végén pedig komolyan tiszteltem. Szerintem nem sokan képesek arra, hogy hátra hagyva saját nyomorúságukat, mások boldogságával törődjenek. Valamint egy hatalmas highfive jár neki, amiért nem félt követni az álmait.

Az apukájára nagyon sokáig haragudtam azért, amit tett, viszont mindenki követ el hibákat. Az élettársát, a régi bébiszittert pedig próbáltam utálni, de nem sikerült, főleg miután főhősnőnk édesapja elmesélte, hogy miért kereste nála a boldogságot. Bár végig együttéreztem Echoval, de voltak dolgok, amikkel nem értettem vele együtt.

Amikor először olvastam, akkor nagyon utáltam a volt barátnőjét, Grace-t, de rájöttem, hogy nekem is nehéz lett volna csak tűrni a találgatásokat, hogy a barátnőm vajon tényleg öngyilkos akart lenni, vagy csak szimplán őrült. Teljesen egyetértettem vele, amikor kifakadt, hogy miért dugja el még mindig azokat a sebhelyeket. Viszont ez nem jelenti azt, hogy minden amit tett az úgy jó. Hisz mégiscsak elfordult a legjobb barátnőjétől. Mire fel? Mert figyelmen kívül kellett hagynia azokat a kérdéseket? Mert ha mellett marad, akkor nem került volna a hierarchia csúcsára?


A borító nekem nagyon tetszik, a kép az nem árul el sok mindent, hogy milyen nehézséggel kell szembe nézniük hőseinknek, bár a sötét ruházat utal rá. Viszont ami a legtöbb utalást tesz, az szerintem a betűtípus. Ezek a nagyon szabályos, szögletes betűk feszültséget keltenek a kép meghittségével, valamint a színek is közre játszanak ebben.

Igazság szerint én azt gondolom, hogy ha érzelmileg instabil lettem volna, amikor olvastam, akkor nem tudtam volna igazán élvezni, és csak szenvedtem volna attól, hogy hőseink is szenvednek. Viszont rég olvastam ilyen jó regényt!

Kellemes olvasást! :)

Tényleg ciki olvasni?

 Amikor általános iskolás voltam, utáltam olvasni, akik körülöttem voltak, mindenki utált olvasni. Ezért arra gondoltam, hogy bár régebben voltak, akik szívesen töltötték idejüket egy könyv mellett, de biztos nem azért, mert annyira szerették is volna, legalábbis többségük. De hiszen már van televízió, számítógép, internet, ami sokkal érdekesebb, akkor miért tölteném a kevéske szabadidőmet könyvekkel? Nem látok eleget az iskolában? Ezeken a gondolatokon nehéz is volt túl lépnem. Hisz amikor gimnáziumba kerültem ott is mindenki utált olvasni. Így engem se érdekelt, be akartam illeszkedni, meg amúgy is unalmasak voltak a kötelezők az általános iskolában. Akkor miért változtatnának a gimiben ezen a jó szokáson? Nem, valóban nem változtattak a könyveken, de én változtam. 

Tényleg ciki olvasni? Mi lesz, ha elmondom a barátaimnak, hogy nekem tetszett az Antigoné? Már így is én vagyok az egyedüli, aki tényleg el is olvassa a teljes könyvet, és nem csak a rövidített változatot. Biztos puncsosnak, nyalisnak fognak hívni, és ott kötnek majd belém, ahol csak tudnak. De tényleg ez történik? Ha valaki egy kicsit is más, már kiközösítik? De miért különböznek azok, akik olvasnak, a többiektől? Miért lenne az más, ha valaki olvas? 

Sokáig azt hittem, hogy egyedül én rajongok a könyvekért. De aztán, ahogy kezdtem megnyílni a világnak, az szintén nyitott felém, és rájöttem, hogy ez mind nem számít. Mi van akkor, ha a barátnőm inkább kocsmába és bulizni megy, míg én egy csendes sarokba és könyvet olvasok? Semmi. Mi van akkor, ha ő egy fél óra alatt elolvassa a kötelezőt, míg én „szenvedek” vele egy délutánt vagy még többet? Semmi. Rájöttem arra, hogy a körülöttem lévőkből sokan megszokták a hobbim, és egyáltalán nem tartották furának, amitől én annyira tartottam. Nem szabad szégyelni azt, amit szeretsz. Hisz amit szeretsz, az hozzád tartozik, az te vagy. Ne tagadd meg önmagad. Vállald büszkén, hisz nem te vagy az egyedüli, akinek az a hobbija.

Mindig amikor másik iskolába felvételiztem, egyre nagyobb és nagyobb városokba mentem, ahol mindig szembesültem a változásokkal. Hisz már találkoztam olyanokkal, akik a buszra várva vagy a piros lámpánál esetleg sorba állva egy-egy könyvvel a kezükben töltötték az idejüket. Így már én is bátrabban vettem elő a saját példányomat, és ha hazamentem büszkén tartottam a kezemben.

Viszont mindennek meg van a maga ideje. Amikor sétálsz, akkor az útra figyelj, ha pedig olvasol, akkor merülj el benne. Ne kockáztass egyetlen pillanatot sem, ami kibillentene téged, hisz nem élhetsz át valamit kétszer, mert a következő találkozások, érintkezések már ismerősökként fognak köszönteni, ami nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendőkben nem fogod annyira élvezni, sőt. A pillanatokat, amiket magadnak szerzel ne csak túl, hanem át és bele is éld.