MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

Egy kicsit félve kezdtem el ezt a regényt, mert úgy éreztem, hogy már kinőttem a vámpíros sztorikat – hisz már lassan 20 éves leszek-, mégis vágytam egy kis izgalomra, valami természetfelettire, ezért neki kezdtem. 

Az tetszett az elején, hogy nem egy átlagos vámpír sztori, mert a főszereplő, Betsy, amikor vámpírként kelt fel mindent megpróbált, hogy meghaljon. Sem a kereszt, sem a szenteltvíz sem másmilyen egyházi dolog nem volt rá hatással.  Vicces volt az, amikor elfogták a vámpírok és a temetőbe vitték, hogy Nostro találkozzon vele és a bandájához csatlakozzon.

Viszont nekem több olyan dolog volt benne, ami nem nyerte el a tetszésemet. Idegesített, hogy rohant az apjához elújságolni, hogy „Hahó, élek”.  Általában az a megszokott, hogy próbálnak elbújni, nehogy bedugják valami laborba és kísérletezzenek rajta, amit a barátnője is említett, de az írónő ennyivel be is fejezte a magyarázatot, hogy ne foglalkozzunk a rendőrökkel és őrült tudósokkal, mert ebben a regényben a főszereplőnek nem fog meggyűlni a baja velük.

 Amikor találkozik Marc-kal és megmenti a haláltól, az még nem is meglepő, hisz simán beleillik egy ilyen történetbe, de az, hogy egyből elmondja a halála után történteket, hozzáköltözik, meg mindenbe beavatja, nekem természetellenes és egy kicsit erőltetett volt. Mintha az írónő kitalálta volna, hogy a főhősnőnek nem elég egy barátnő, de kell még egy barát is, akivel szintén megtalálja a közös hangot, hiszen meleg.

Az is idegesített a vége felé már, hogy Nostronak a nevét nem tudja megjegyezni. Az elején vicces volt, a végén elviseltem volna, ha a gondolataiban is „eltéveszti” a nevét, de ott mindig tudta, hogy hívják.

Minden romantikus regényben van ugyebár egy helyes pasi, aki „elrabolja hősnőnk szívét”. Sajnos itt ez a pasi nem volt a kedvencem. Sinclairrel, amikor először „találkoztam” egyáltalán nem gondoltam, hogy főszereplő lesz belőle, azt hittem, hogy Nostronak egy jelentéktelen szolgája. Aztán amikor a palotájában a szexuális és táplálkozási szokásait ismertem meg, az eléggé fura volt, de elfogadtam, mert „vámpíros sztori”, de az egész regényen keresztül nézve, nem tett rám nagy hatást.

Mivel vámpíros sztoriról van szó, ezért azt hittem, hogy egy kicsivel több akció van benne, de egyáltalán nem éreztem azt, amikor például J.R. Ward könyveit olvastam. Nem voltak benne nagy érzelmi hullámzások és a vége is nagy csalódás volt a számomra. A temetős jelenet – amikor Nostro embere Betsy arcába önti a szenteltvizet, de őcsak kacag rajta – óta azt a pillanatot várom, amikor megmutatja igazi erejét Betsy egy végsőcsatában, de nem volt ilyen. Helyette a förmedvények győzték le a fő gonoszt. Ki hallott már ilyet? Egyáltalán nem volt így drámai hatása.

A molyon amikor elolvastam az ismertetőjét, nem bírtam ellenállni és elolvastam az első véleményt, ahol azt írta egy olvasótársam, hogy nagyon vicces volt, és sokat nevetett rajta. Hát, én nem tudom ugyanezt elmondani róla. Volt egy párbeszéd, ami tetszett, de a többi vagy nem találtam elég szórakoztatónak, vagy gyatra a humorom.

A regény nem nyerte el a tetszésem, elvileg van 2. része is, de még nem fordították le magyarra. Ha tegnap már el tudtam volna olvasni, akkor valószínűleg meg is teszem, de így már biztos, hogy nem is fogom soha. Már most nem érdekel a folytatása.

A borító nekem nagyon tetszett, olyan haláli hatása van. A színek csak erősítették a vámpír sztorit a fekete és a fehéres sápadt szín, valamint a vörös dominál. Bár a virág tetoválást nem értem, de ha nem lenne ott, akkor nagyon slampos lenne, szóval csak feldobja.

Ha valaki nem szereti a vámpíros regényeket, akkor nem ajánlom neki, de ha igen, akkor egyszer el lehet olvasni, mert lehet, hogy te megérted a „nagyszerű vicceket” és egész áldó nap csak nevetni fogsz.

Jó szórakozást hozzá!

A szóban forgó párbeszéd, amit viccesnek találtam:

„– Látod azokat a szarvasokat?
Ami azt illeti, láttam. Egy szarvasborjú és az anyja álltak tőlem úgy húsz méterre. Ha nem lettem volna élőhalott, meg sem látom őket: egyrészt, mert sötét volt, másrészt elég jól elrejtőztek az erdőben.
– Igen.
– Próbáljuk megközelíteni őket! Próbáld megérinteni a tehenet, mielőtt észlelné, hogy ott vagy mellette.
– Hogy szívrohamot kapjon? Jézusom, hiszen borja van. Micsoda szívtelen dög vagy!
– Akkor a borjút – mondta türelmetlenül.
– Hogy megijesszük Bambit? Sinclair, komolyan mondom, ha nem vámpír lennél, a pokolra kerülnél.
Kezét a szeme elé tette, és nem szólt egy szót sem, ajkát összeszorította. Ismertem ezt a tekintetet. Apám, néhány tanárom és a főnökeim néztek így néha. Valószínűleg igen erősen koncentrálhatott, hogy meg ne fojtson.”

Julie Garwood - Mentő körülmény/Mentőangyal

Julie Garwood volt az az írónő, aki miatt megszerettem a skót felföldről szóló regényeket. Imádtam az összes könyvét, mégis a Mentő körülmény, vagy másik fordításban Mentőangyal volt a kedvencem, ami közelebb került hozzám.

Nagyon szeretem a romantikus történelmi regényeket, és ha úgy vesszük, ez is közéjük tartozik, bár a körülmények nem hasonlítanak egy Johanna Lindsey vagy Julia Qiunn regényhez. Hisz itt nincsenek éjfélig tartó bálok, nagy puffos báli ruhák, hintók és fényűzés, helyette két tábor, amelynek egyesülnie kéne Gabriel irányítása alatt.

Gabriel apja Maclaurin volt, de nem fogadta el fiának, ezért a Macbainekhez került, és később ő lett a vezérük. A Maclaurinok földjét angolok rombolták földig, és az angol nemesnek a felesége volt Johanna. A Maclaurinok Gabrielhez fordultak segítségért. Így kezdődik az egész regény.

Igazság szerint, ami nekem nagyon megtetszett, az a felföldiek erkölcsi kódexe volt. Amikor olvastam, akkor tényleg úgy éreztem, hogy „na, ezek, tényleg férfiak”. Megvetették azt, aki nőt megüt, bánt, bíznak egymásban és kiállnak egymásért.

Nagyon tetszett még az a folyamat, ahogy Johanna idegenként megpróbált beilleszkedni, elfogadtatni magát. Teljesen a helyébe tudtam képzelni magam, mert én is nehezen illeszkedem be egy olyan közösségbe, ahol én vagyok az új. Itt ráadásul a Maclaurin asszonyok még csúfolták is, igaz hogy csak titokban, de mint minden, ez is kiderült. De Johanna végül megmutatta, ki is ő valójában, és hogy tiszteletreméltó, bátor asszony, aki Gabriel mellé való.

A két tábor közötti szakadékot is feleslegesnek tartottam, alig tudtam megérteni, mint Johanna, hisz egyesültek, akkor miért hordtak két nagykendőt? Az nekem úgy jött le, mintha a vezetőjüknek ellenszegülnének, ő meg hagyná. Johanna megoldása nagyon tetszett és nagy merészségre vallott. A katonák megnevelése is nagyon tetszett, bár egy kicsit sértette feminista énemet a katonák "had beszéljen, majd abbahagyja" stílusa, de szerencsére ezzel is megbirkózott főhősnőnk.

Kedvenc részeim közé tartozik, amikor Dumfries, Gabriel kutyája sebesülten ért haza, és a katonák meg akarták ölni, de Johanna nem engedte. Félre tette a félelmét és ellátta a sebesült állatot.

A fő probléma, ami a mű végén közbelépett, az engem nagyon meglepett, mert nem számítottam rá, hogy még egy ilyen csavar is megjelenik. Bár a regény elején gondoltam rá, a végére teljesen elfelejtődött és meglepetésként ért. 

A könyvnek két borítója van.


 Az első borító, nekem nem tetszik, bár jól prezentálja azokat a tulajdonságokat, melyek főhősnőnkre jellemző. A második az azért tetszik jobban, mert a színek harmóniában vannak, és egyfajta nyugodtság lengi körül.















A regény egészében nekem nagyon tetszett, többször is elolvastam, és ennél a regénynél most az volt az érzésem, hogy nem a cselekmények tették izgalmassá a történetet, hanem a szereplők. Nem éreztem azt, hogy bárki is unalmas lenne, vagy nem odavaló, hanem mindenkinek meg volt a maga szerepe, és úgy odaillett, hogy vele volt teljes a regény.