MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

Egy kicsit félve kezdtem el ezt a regényt, mert úgy éreztem, hogy már kinőttem a vámpíros sztorikat – hisz már lassan 20 éves leszek-, mégis vágytam egy kis izgalomra, valami természetfelettire, ezért neki kezdtem. 

Az tetszett az elején, hogy nem egy átlagos vámpír sztori, mert a főszereplő, Betsy, amikor vámpírként kelt fel mindent megpróbált, hogy meghaljon. Sem a kereszt, sem a szenteltvíz sem másmilyen egyházi dolog nem volt rá hatással.  Vicces volt az, amikor elfogták a vámpírok és a temetőbe vitték, hogy Nostro találkozzon vele és a bandájához csatlakozzon.

Viszont nekem több olyan dolog volt benne, ami nem nyerte el a tetszésemet. Idegesített, hogy rohant az apjához elújságolni, hogy „Hahó, élek”.  Általában az a megszokott, hogy próbálnak elbújni, nehogy bedugják valami laborba és kísérletezzenek rajta, amit a barátnője is említett, de az írónő ennyivel be is fejezte a magyarázatot, hogy ne foglalkozzunk a rendőrökkel és őrült tudósokkal, mert ebben a regényben a főszereplőnek nem fog meggyűlni a baja velük.

 Amikor találkozik Marc-kal és megmenti a haláltól, az még nem is meglepő, hisz simán beleillik egy ilyen történetbe, de az, hogy egyből elmondja a halála után történteket, hozzáköltözik, meg mindenbe beavatja, nekem természetellenes és egy kicsit erőltetett volt. Mintha az írónő kitalálta volna, hogy a főhősnőnek nem elég egy barátnő, de kell még egy barát is, akivel szintén megtalálja a közös hangot, hiszen meleg.

Az is idegesített a vége felé már, hogy Nostronak a nevét nem tudja megjegyezni. Az elején vicces volt, a végén elviseltem volna, ha a gondolataiban is „eltéveszti” a nevét, de ott mindig tudta, hogy hívják.

Minden romantikus regényben van ugyebár egy helyes pasi, aki „elrabolja hősnőnk szívét”. Sajnos itt ez a pasi nem volt a kedvencem. Sinclairrel, amikor először „találkoztam” egyáltalán nem gondoltam, hogy főszereplő lesz belőle, azt hittem, hogy Nostronak egy jelentéktelen szolgája. Aztán amikor a palotájában a szexuális és táplálkozási szokásait ismertem meg, az eléggé fura volt, de elfogadtam, mert „vámpíros sztori”, de az egész regényen keresztül nézve, nem tett rám nagy hatást.

Mivel vámpíros sztoriról van szó, ezért azt hittem, hogy egy kicsivel több akció van benne, de egyáltalán nem éreztem azt, amikor például J.R. Ward könyveit olvastam. Nem voltak benne nagy érzelmi hullámzások és a vége is nagy csalódás volt a számomra. A temetős jelenet – amikor Nostro embere Betsy arcába önti a szenteltvizet, de őcsak kacag rajta – óta azt a pillanatot várom, amikor megmutatja igazi erejét Betsy egy végsőcsatában, de nem volt ilyen. Helyette a förmedvények győzték le a fő gonoszt. Ki hallott már ilyet? Egyáltalán nem volt így drámai hatása.

A molyon amikor elolvastam az ismertetőjét, nem bírtam ellenállni és elolvastam az első véleményt, ahol azt írta egy olvasótársam, hogy nagyon vicces volt, és sokat nevetett rajta. Hát, én nem tudom ugyanezt elmondani róla. Volt egy párbeszéd, ami tetszett, de a többi vagy nem találtam elég szórakoztatónak, vagy gyatra a humorom.

A regény nem nyerte el a tetszésem, elvileg van 2. része is, de még nem fordították le magyarra. Ha tegnap már el tudtam volna olvasni, akkor valószínűleg meg is teszem, de így már biztos, hogy nem is fogom soha. Már most nem érdekel a folytatása.

A borító nekem nagyon tetszett, olyan haláli hatása van. A színek csak erősítették a vámpír sztorit a fekete és a fehéres sápadt szín, valamint a vörös dominál. Bár a virág tetoválást nem értem, de ha nem lenne ott, akkor nagyon slampos lenne, szóval csak feldobja.

Ha valaki nem szereti a vámpíros regényeket, akkor nem ajánlom neki, de ha igen, akkor egyszer el lehet olvasni, mert lehet, hogy te megérted a „nagyszerű vicceket” és egész áldó nap csak nevetni fogsz.

Jó szórakozást hozzá!

A szóban forgó párbeszéd, amit viccesnek találtam:

„– Látod azokat a szarvasokat?
Ami azt illeti, láttam. Egy szarvasborjú és az anyja álltak tőlem úgy húsz méterre. Ha nem lettem volna élőhalott, meg sem látom őket: egyrészt, mert sötét volt, másrészt elég jól elrejtőztek az erdőben.
– Igen.
– Próbáljuk megközelíteni őket! Próbáld megérinteni a tehenet, mielőtt észlelné, hogy ott vagy mellette.
– Hogy szívrohamot kapjon? Jézusom, hiszen borja van. Micsoda szívtelen dög vagy!
– Akkor a borjút – mondta türelmetlenül.
– Hogy megijesszük Bambit? Sinclair, komolyan mondom, ha nem vámpír lennél, a pokolra kerülnél.
Kezét a szeme elé tette, és nem szólt egy szót sem, ajkát összeszorította. Ismertem ezt a tekintetet. Apám, néhány tanárom és a főnökeim néztek így néha. Valószínűleg igen erősen koncentrálhatott, hogy meg ne fojtson.”