Pak Janmi - Élni akartam

"A madarak és az egerek is meghallják a suttogásod..."

Az utóbbi fél évben egyre jobban kezdet érdekelni, hogy mi történik Észak-Koreában, főleg azért, mert hallottam egy könyvről, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mégpedig a Lee Hyeonseo Lány hét névvel. Aztán mikor azt elolvastam, belemélyedtem jobban a témába és kiderült, hogy több ilyen témájú könyv is van, ezért karácsonyra megleptem magam velük.

Ha utána olvasunk a google-n vagy csak az előszót tekintjük meg, már akkor is kiderül, hogy Janmi anyukája feláldozza magát, az akkor még csak 13 éves lányáért, és könyörög az emberkereskedőnek, hogy inkább őt válasszák helyette. Ennek tudatában egy kicsit félve kezdtem neki, viszont abban is biztos voltam, hogy ez egy olyan könyv, ami kötelező.

Igen, voltak megrázó események. Igen, néha a hajamat téptem olvasás közben. Igen, sokszor legszívesebben sírva fakadtam volna. Viszont legtöbbet mégis az járt a fejemben, hogy amikor én 13 éves voltam, akkor mit csináltam? Képes lettem volna arra, amit ő véghez vitt és túl élt? Két évvel idősebb tőlem Janmi, de már annyi mindenen van túl, mint egy 50 éves. Ő is többször említi, hogy úgy érezte magát, mint egy 50+-os.

Nagyon könnyen olvasható, sok mindent elmagyaráz Janmi, hogy mi hogyan működik Észak-Koreában, azonban, hogyha érdekel bővebben a rendszer, akkor azt ajánlom, hogy a fentebb említett könyvel kezd, mert Hyeonseo részletesebben leírja a rezsimet. Itt azonban jobban megjelenik az Észak-Koreában általánosan jelenlévő társadalmi probléma, az éhezés. Bár Janmi és családja még gyerekkorában nem nélkülözött, ahogy nőttek a gyerekek (van egy nővére is) a Kim dinasztia úgy lett egyre zsarnokabb. Nem próbáltak segíteni a népen, Phenjanon kívül mintha nem is emberek éltek volna.

Bár nagyon megrázó az, amit ebben országban művelnek az emberekkel és azok tudatával, de itt nekem az sokkal súlyosabb volt, hogy mi történik azokkal, akik emberkereskedők markába kerül. Naivan, a jobb élet és a szabadság reményében elmenekülnek a pokolból és egy másik pokolba érkeznek. Vajon melyik a jobb? Ott élni Észak-Koreában sokszor annak tudatában, hogy valahol az embereknek nem kell nélkülözniük, fény van, vagy Kínában emberkereskedők kezében azt kívánva, hogy maradt volna inkább Észak-Koreában, mert ott ha nyugton maradtál, akkor nem erőszakolták meg a tested és a lelked.

Bár a Kínában töltött időről szóló rész rövid, de annál tartalmasabb. Janmi az anyukájával szökött meg, viszont nővére, Ünmi pár nappal már hamarabb elindult Kínába, apukája pedig otthon maradt, ezért ő mindenre hajlandó volt, hogy családját egyesítse. Az itt túlélt eseményeket olvasva többször is meg kellett állnom és szünetet tartanom, főleg azért, mert vagy felháborított, vagy elszomorított, vagy lenyűgözött.

Amennyiben a Kínába szökött észak-koreaiaknak lehetőségük van Dél-Koreába menekülni, élnek a lehetőséggel, mert akkor már biztosak abban, hogy az már tényleg a megváltás, a fény az alagút végén. Azonban ekkor sem szabad túl elbizakodottnak lenni. Én naivan azt hittem, hogy ott már biztonságban lesznek és boldogan élnek. Ezért örültem mindkét könyv esetében is, hogy egy hosszabb rész bemutatja az ottani kezdetet.

Bár Északon és Délen is koreaik élnek, de a rezsim miatt észak sokkal elmaradottabb, ezért a disszidáltaknak meg kell tanulniuk, hogyan éljenek a hazájukon kívül. Ez a folyamat a legnehezebb, hogy levetkőzzék, már ha egyáltalán lehetséges, a születésüktől beléjük nevelt viselkedést és magatartást, és megtanuljanak gondolkodni, valamint saját magukról gondoskodni.

Már maga az oktatás is egy nehéz ügy, hiszen Észak-Koreában olyan, hogy múlt és történelem nincs. A Kim dinasztia a történelmet kénye kedve szerint változtatja, és sokan még iskolába sem tudnak járni, mert bár "ingyenes", mégsem tudják megfizetni a tanárok ajándékait és a felszereléseket.

De minden nehézség ellenére be lehet illeszkedni, és új életet lehet kezdeni, mert az állam igyekszik segíteni.

A borítóról azért szeretnék egy kicsit írni, mert amikor először megláttam, én azt hittem, hogy ő 30 év körüli lehet. Aztán amikor a kínai részt olvastam, akkor értettem meg, hogy miért Janmi van a borítón, és miért így, kisminkelve, és gyönyörűen. Bár lehet, hogy csak egy szép képet akart magáról közvetíteni így, de az olvasottak alapján ezt kétlem.

Ha érdekel, hogy egy kis spoilerrel együtt mit gondolok a borítóról és egy másik cselekményről, akkor görgess lejjebb. Ha még nem olvastad a könyvet, akkor nagyon ajánlom, mert nem csak érdekes és izgalmas, de tanulságos is, és olyan élethelyzetekbe kapsz betekintést, amit kitalálni sem tudnál.

Annyit még hozzá tennék, hogy reménykedtem abban, hogy a végén Ünmi útjáról is tudunk meg néhány dolgot, azonban ez nem történik meg. Az ő történetére is nagyon kíváncsi lennék, mert szerintem ő még nagyobb megpróbáltatásokon ment keresztül, hiszen több évre is elszakadt a családjától, egy másik lánnyal indult el, de Janmi szavaiból ítélve ők az útjuk során elváltak egymástól.

Kellemes olvasást!


SPOILER!!!!!!!!!!






Azért akartam egy ilyen spoileres részt, mert van egy cselekmény, amit mindenképp ki kell adnom magamból. Amikor az embercsempészekhez, majd Hungvejhez kerültek, azt hittem, hogy ennyi volt, nem lesz több megerőszakolás. De sajnos ez nem így volt. Nem tudom, hogy ti mit gondoltok arról, hogy Hungvej megerőszakolta Janmit, de engem nagyon felháborított. Bár Janmi a családja miatt beleegyezett az aktusba, de én azt akkor is erőszaknak nevezem. Jesszusom, hiszen még csak 13 éves volt!!!! Igaz, hogy Hungvej erről nem tudott, és később azt mondta, hogyha tudott volna róla, akkor nem teszi meg, de akkor is. Főleg, hogy később kiderült, a férfinak van két lánya és az idősebb csak két évvel fiatalabb, mint Janmi.

Amikor már Hungvejjel élt, akkor ő is belebonyolódott az üzletbe és nőket adott el feleségnek kínai földműveseknek (ez ugye benne van a könyvben, hogy miért), és azért, hogy a nők hallgassanak rá, idősebbnek kellett kinéznie, ezért sminkelte magát. Bár nem biztos, hogy emiatt van a képen kisminkelve, de szerintem ezt a változást akarta prezentálni, hogy az az élet megváltoztatta őt, és anélkül nem az lenne most, aki. Minden amit túl élt, hozzá tartozik és formálta.

Ha egyszer lehetőségem lenne beszélni vele, akkor azt a kérdést biztosan feltenném neki, hogy szerinte a vele történteket megélte, átélte, vagy túlélte? Én itt mindenhol a túlélni szót használtam, mert igazság szerint olyan borzalmas dolgok történtek vele, amiket én csak túlélni tudtam volna, így ha esetleg fény derül erre a válaszra, akkor majd korrigálom.

Amit még szintén meg akartam említeni az, hogy 14 évesen nem tudta, hogyan kell gyereknek lenni. Amikor én 14 éves voltam, akkor amiatt sírtam, hogy az otthonomtól 80 km-re lévő kollégiumban kell idegenekkel együtt laknom. Annak fényében, hogy Janmi, aki 13 évesen megerőszakoltak, és még akkor sem engedhette meg magának, hogy sírjon, mert a családját akarta újra egyesíteni, az én gondom hangyányinak tűnik.

Amikor az élet megpróbáltatásai miatt egy gyereknek felnőttként kell viselkednie, na, akkor kéne közbeavatkoznia valakinek. Nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy másokkal ne forduljon elő az, ami Janmival és Hyenseoval történt, de az a helyzet, hogy én nem sokat hallottam a médiában arról,  milyen sokat tesznek a nagyhatalmak az észak-koreaiakért, bár lehet, hogy most is éppen erről tanácskoznak. Viszont szerintem fontos lenne az, hogy ne csak azok legyenek tisztában a koreai helyzettel, akik olvassák ezeket a könyveket.
Most minden a menekültekről, meg Irakról szól, de nem veszünk tudomást szintén fontos dolgokról, melyek szintén emberek, sőt generációk sorsát határozza meg. Én mindenesetre nagyon örülök, hogy olvashattam róla, bár el is szomorít.

Hű, na ez egy kicsit hosszúra sikeredett. Ha neked is van véleményed róla, oszd meg velem, mert ez egy olyan téma, amiről érdemes beszélni ;)

Jennifer L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1)

"Mindig azt tapasztaltam, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincs a hatásukról.(…) Azok, akik közszemlére rakják a szépségüket, elfecsérlik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat, és ürességet."

Te jóságos Isten, ez valami eszméletlen volt. Hogy bírtam ki ennyi ideig, hogy nem olvastam el? Már annyiszor neki akartam kezdeni, de valahogy nem mertem, és most, hűha. A vége az valami hihetetlen volt. Nem gondoltam volna, de kezdjük az elején.

Ugye egy normális, úgymond átlagos indítással kezdődik a történet, Kat és az anyukája  új városba költöznek, ahol ő az új lány és a szomszédban ott a helyes, szexi fiú. Féltem, hogy túlságosan klisé lesz, például amikor először találkozik Daemon-nel, de egyáltalán nem volt az. Nagyon könnyen el lehetett volna vetni a sulykot, de egyáltalán nem éreztem erőltetettnek.

Aztán amikor a boltban találkozik Dee-vel, Daemon húgával, akkor megkönnyebbültem, hogy végre van egy lány, aki nem egy ribanc, és nem bánja, ha a szomszédlány összejön a bátyjával. Egyébként Dee egy nagyon aranyos lány, akinek szüksége van egy barátnőre, és ezt meglelte Katben.

A fülszöveg az engem megint félrevezetett (már meg kellett volna szoknom, hogy szinte az összeset félreértelmezem :D), valahogy azt nem akartam felfogni, hogy Daemonék idegenek, űrlények, ufók vagy fényemberek akárminek is nevezzük őket, azt nem emésztette meg a gyomrom, de a történetben egész jól viseltem. Viszont amikor a fülszövegben az volt, hogy nyomot hagyott rajta, meg egy egész galaxisnyi ellenségük van, én azt úgy értelmezte, hogy menekülnek előlük, és Katnek is velük kell menniük és felkészültem arra, hogy egy csomó természeti akadály meg utazás lesz, de örülök, hogy nem így történt. Sőt nekem sokkal jobban bejön az, hogy a suli köré épül a történet.

Az is tetszett, hogy az írónő nem zúdította rá szerencsétlen hősnőnkre ezt az idegenes dolgot, hanem voltak jelek, amik sugallták, hogy nincs ott minden rendben. Aztán amikor kiderült, hogy kik is ők valójában, az sokkal nagyobb dolog miatt volt, mint ahogy elképzeltem. Kat viszont tényleg egy erős lány. Nagyon meglepődtem rajta.

A kedvencem egyértelműen Daemon, bár néha nagyon bunkó volt és egyszerűen felpofoztam volna, de ugyanakkor imádnivaló is. Ő a legerősebb idegen, és amikor használja az erejét Kat vagy bármelyik ember közelében, akkor egy nyomot hagy rajta, ami az ellenséget odacsalja. Így Katnek Daemon közelében kell maradni mindig, amikor ez előfordul, hogy megtudja védeni.

A kedvenc részeim egyértelműen azok, amikor Daemon nem nagymenő, bunkó srácot játssza, hanem önmagát. A meghitt pillanatok, amikor csak ketten léteznek és nem árnyékolja be semmi kapcsolatukat. Viszont egyértelműen azok is kedvencek, amikor a gonosz ellen harcolnak. És a végső harc az elképesztő volt. Még nem értem teljesen, hogy mi is történt ott, de nagyon remélem, hogy mivel Daemon átadott magából Katnek, hogy megmentse az életét, ezért Kat is egy kicsit hasonlítani fog hozzájuk.

Az meg, hogy a végén voltak fejezetek Daemon szemszögéből fantasztikus ötlet volt az írónőtől, mert sok mindent megértettünk és ha eddig nem voltunk benne biztosak most már tényleg tudhatjuk, hogy Daemon igazi könyves álompasi.

A borító nekem egy kicsit túl sötét, és félelmetes, viszont egyúttal rejtélyes, titokzatos is. Nagyon mozgalmas a kép, hisz a nő éppen a férfit öleli, míg a háttérben tombol a vihar.

Ha ránézünk egyből látszik, hogy valami nem stimmel a férfival, és ez már sugallja, hogy valami természetfelettivel állunk szemben. A cím betűtípusa csak erősíti ezt és a fentebb említetteket. Szerintem nagyon jól eltalálták.

Valamint ez a borító egy szinttel feljebb emeli magát a történetet. Magyarázatképpen, képzeld el, hogy a borító színes, tegyük fel rózsaszín, sárga, piros vagy valami élénk kék, zöld, akkor már nem ugyanaz a hatása, mint ennek.

Azonban a fenti idézet nekem már sok. Elég lett volna a cím alatti kis szöveg. Igaz, hogy a tekintet az így is a férfira és a szemére irányul, de valahogy mégis zavaró.
Nagyon sok izgalom van benne, és aki egy kicsit is szereti a természetfeletti történeteket, azoknak csak ajánlani tudom.

Kellemes olvasást! :)

Katie McGarry - Pushing the limits ~ Feszülő húr

Ez a könyv nekem nagyon nehezen indult be az első száz oldalt vagy két napig olvastam, majd a többit kb 1-2 nap alatt. Akkor már lehetetlenség volt letenni.

Pont amikor a háromnegyedénél tartottam, írt rám egy barátnőm, hogy nem tudok ajánlani neki egy olyan könyvet, aminek a közepén van egy törés,siratós, szívfacsaró rész, de a vége happy end? És természetesen ezt  ajánlottam neki, mert pont extázisban voltam a könyv miatt és el kellett újságolnom neki, hogy mennyire jó ez a regény.

Leginkább az tetszett benne, hogy ott volt az a titok, amit ki akart deríteni Echo. A múltjában van egy részlet, amire nem emlékszik a sokktól, de ő mindenképpen tudni akarja, mert azon az éjszakán a feje tetejére állt az élete. Annyira emlékszik, hogy az anyukája, aki bipoláris, vele volt, minden tiszta vér volt, nem tudott megmozdulni a félelemtől, a keze össze volt szabdalva.

Noah pedig azért harcol, hogy a testvéreit vissza tudja szerezni, ugyanis a szüleik meghaltak, és a két kisöccsét elválasztották tőle, külön nevelőszülőhöz kerültek, és a rossz tapasztalatok miatt fél, hogy rosszul bánnak velük.

Noah és Echo útjai keresztezik egymást és mindkettejüknek ez a legjobb dolog, ami történhetett velük. Szerencsére már a történet közepén összejönnek és vannak meghitt pillanataik, amik csak még szerethetőbbé teszik a könyvet.

Echo viszonylag hamar kimondta azt a bizonyos sz betűs szót, de mégsem éreztem elhamarkodottnak, mert már előtte nagyon sok bizalmas információt megosztottak egymással és Noah elfogadta őt úgy, ahogy van, a sebhelyeivel együtt.

A legizgalmasabb rész az volt, amikor Echo rájött arra, hogy azon a bizonyos éjszakán mi miért történt. Miért nem ment az apukája megmenteni őt? Miért csinálta azt az anyukája amit?

Echonak nagyon sok problémával kell megküzdenie egyedül, amivel egy ennyi idős lánynak nehéz. Az elején úgy éreztem, hogy nem is mer beszélni az érzéseiről, mert akkor olyan, mintha elárult volna valakit. Nagyon szerettem a karakterét, főleg azért, mert képes volt a változásra. Folyamatosan ott volt benne egy erős és fájdalmas érzés, hogy senkinél sincs az első helyen. Az életének minden szakaszában volt 1-1 férfi, aki az első helyen szerepelt, de ez nem kölcsönös. Ezzel együtt élni nehéz.

A történet végéig együtt tudtam érezni hősnőnkkel, és a végén pedig komolyan tiszteltem. Szerintem nem sokan képesek arra, hogy hátra hagyva saját nyomorúságukat, mások boldogságával törődjenek. Valamint egy hatalmas highfive jár neki, amiért nem félt követni az álmait.

Az apukájára nagyon sokáig haragudtam azért, amit tett, viszont mindenki követ el hibákat. Az élettársát, a régi bébiszittert pedig próbáltam utálni, de nem sikerült, főleg miután főhősnőnk édesapja elmesélte, hogy miért kereste nála a boldogságot. Bár végig együttéreztem Echoval, de voltak dolgok, amikkel nem értettem vele együtt.

Amikor először olvastam, akkor nagyon utáltam a volt barátnőjét, Grace-t, de rájöttem, hogy nekem is nehéz lett volna csak tűrni a találgatásokat, hogy a barátnőm vajon tényleg öngyilkos akart lenni, vagy csak szimplán őrült. Teljesen egyetértettem vele, amikor kifakadt, hogy miért dugja el még mindig azokat a sebhelyeket. Viszont ez nem jelenti azt, hogy minden amit tett az úgy jó. Hisz mégiscsak elfordult a legjobb barátnőjétől. Mire fel? Mert figyelmen kívül kellett hagynia azokat a kérdéseket? Mert ha mellett marad, akkor nem került volna a hierarchia csúcsára?


A borító nekem nagyon tetszik, a kép az nem árul el sok mindent, hogy milyen nehézséggel kell szembe nézniük hőseinknek, bár a sötét ruházat utal rá. Viszont ami a legtöbb utalást tesz, az szerintem a betűtípus. Ezek a nagyon szabályos, szögletes betűk feszültséget keltenek a kép meghittségével, valamint a színek is közre játszanak ebben.

Igazság szerint én azt gondolom, hogy ha érzelmileg instabil lettem volna, amikor olvastam, akkor nem tudtam volna igazán élvezni, és csak szenvedtem volna attól, hogy hőseink is szenvednek. Viszont rég olvastam ilyen jó regényt!

Kellemes olvasást! :)

Tényleg ciki olvasni?

 Amikor általános iskolás voltam, utáltam olvasni, akik körülöttem voltak, mindenki utált olvasni. Ezért arra gondoltam, hogy bár régebben voltak, akik szívesen töltötték idejüket egy könyv mellett, de biztos nem azért, mert annyira szerették is volna, legalábbis többségük. De hiszen már van televízió, számítógép, internet, ami sokkal érdekesebb, akkor miért tölteném a kevéske szabadidőmet könyvekkel? Nem látok eleget az iskolában? Ezeken a gondolatokon nehéz is volt túl lépnem. Hisz amikor gimnáziumba kerültem ott is mindenki utált olvasni. Így engem se érdekelt, be akartam illeszkedni, meg amúgy is unalmasak voltak a kötelezők az általános iskolában. Akkor miért változtatnának a gimiben ezen a jó szokáson? Nem, valóban nem változtattak a könyveken, de én változtam. 

Tényleg ciki olvasni? Mi lesz, ha elmondom a barátaimnak, hogy nekem tetszett az Antigoné? Már így is én vagyok az egyedüli, aki tényleg el is olvassa a teljes könyvet, és nem csak a rövidített változatot. Biztos puncsosnak, nyalisnak fognak hívni, és ott kötnek majd belém, ahol csak tudnak. De tényleg ez történik? Ha valaki egy kicsit is más, már kiközösítik? De miért különböznek azok, akik olvasnak, a többiektől? Miért lenne az más, ha valaki olvas? 

Sokáig azt hittem, hogy egyedül én rajongok a könyvekért. De aztán, ahogy kezdtem megnyílni a világnak, az szintén nyitott felém, és rájöttem, hogy ez mind nem számít. Mi van akkor, ha a barátnőm inkább kocsmába és bulizni megy, míg én egy csendes sarokba és könyvet olvasok? Semmi. Mi van akkor, ha ő egy fél óra alatt elolvassa a kötelezőt, míg én „szenvedek” vele egy délutánt vagy még többet? Semmi. Rájöttem arra, hogy a körülöttem lévőkből sokan megszokták a hobbim, és egyáltalán nem tartották furának, amitől én annyira tartottam. Nem szabad szégyelni azt, amit szeretsz. Hisz amit szeretsz, az hozzád tartozik, az te vagy. Ne tagadd meg önmagad. Vállald büszkén, hisz nem te vagy az egyedüli, akinek az a hobbija.

Mindig amikor másik iskolába felvételiztem, egyre nagyobb és nagyobb városokba mentem, ahol mindig szembesültem a változásokkal. Hisz már találkoztam olyanokkal, akik a buszra várva vagy a piros lámpánál esetleg sorba állva egy-egy könyvvel a kezükben töltötték az idejüket. Így már én is bátrabban vettem elő a saját példányomat, és ha hazamentem büszkén tartottam a kezemben.

Viszont mindennek meg van a maga ideje. Amikor sétálsz, akkor az útra figyelj, ha pedig olvasol, akkor merülj el benne. Ne kockáztass egyetlen pillanatot sem, ami kibillentene téged, hisz nem élhetsz át valamit kétszer, mert a következő találkozások, érintkezések már ismerősökként fognak köszönteni, ami nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendőkben nem fogod annyira élvezni, sőt. A pillanatokat, amiket magadnak szerzel ne csak túl, hanem át és bele is éld.

Debora Geary - Láthatatlan boszorkány (Modern boszorkány 2)

Amikor olvastam a Modern boszorkányt, akkor eldöntöttem, hogy a következő részét is meg fogom venni és elolvasom. Bár nem olyan a könyv, amilyeneket olvasni szoktam, mert nincs benne túl sok romantika, és inkább családi regénynek mondanám, mégis megfogott. Volt benne valami (egyértelműen Aervyn), ami miatt tovább olvastam és még élveztem is. Kiemelném azt a létfontosságú elemet, hogy az eddig elmondottak a MODERN BOSZORKÁNYRA érvényesek. Ugyanis a Láthatatlan boszorkány kimondhatatlanul/leírhatatlanul unalmas volt. Amikor az utolsó oldalnál tartottam anyukám meg is kérdezte (ez még nem sokszor fordult elő), hogy tetszett a könyv. Mire mondtam, hogy unalmas volt. És felháborodottan kérdezte, hogy akkor miért olvastad el azt a sok betűt?

Kiváló kérdés, hogy vajon miért olvastam el egy olyan könyvet, amiben kb 20 oldal volt izgalmas számomra az is a legelején?
Egyrészt azért mert fizettem érte, és már azért megérte. Másrészt a kíváncsiság folyamatosan fűtött, hogy mikor lesz már valami izgalom és a mai napig érdekelne, hogy mások miért olvasták el, mert felfogni nem tudom, hogy az írónő, hogy tudta megírni ennyire unalmasan. Nem aludt el írás közben? A kiadó pedig hogy nem vette észre, hogy ez nem az a színvonal, amit az első könyvben produkált az írónő?

De hogy valamit írjak a szereplőkről is. A kedvencem szintén Aervyn volt, aki minden megszólalásával mosolyt csalt az arcomra. Hihetetlenül cuki kisfiú.
Egy új szereplő, Marcus volt még az a személy, akit nagyon megszerettem, és természetesen őt is akkor, amikor találkozott Aervynnel.
Viszont főhősnőnk, Elorie egyáltalán nem nyűgözött le. Tőle idegesítőbb, hisztisebb, elviselhetetlenebb szereplővel ritkán találkozom. Mindig is varázserőre vágyott, aztán amikor megkapja, akkor nem értékeli. Bár az elején nagyon bugyutának tartottam az internetes varázserőt. Oké, hogy változik a világ, meg modernizáció, fejlődik a technika, de én ezt már túlzásnak és erőltetettnek éreztem.
A másik olyan személy, aki főszerepet kapott most, az Ginia volt, aki fiatal kora ellenére hamar felismerte, hogy az internetes varázserőt nagyon sok jó célra fel lehet használni. Nagyon okos, lelkes és egy számítógépes zseni.

Az interneten folytatott boszorkány chatet szintén unalmasnak tartottam, úgy mint a köröket is. Valahogy nem volt meg benne az a plusz, ami miatt varázslatosnak találtam volna. Na, meg ott is Elorie hisztije, kételkedése, önbizalomhiányos viselkedése nagyon idegesített.

Amint a fentiekből látszik, nem igazán nyerte el a tetszésemet a könyv. Viszont aki szeretne valami nyugit, amiben nincs feszültség, szerelmi háromszög, izgalom, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani.

A borító nagyon tetszik, nagyon izgalmas lett, és ugyanazt a vonalat követi, mint a Modern boszorkány. Amikor először megláttam, nagyon titokzatosnak hatott, és úgy éreztem, hogy muszáj meg vennem és elolvasnom. Sajnos a tartalom nem hozta ugyanezt a színvonalat.

A lila és fekete sejtelmessé teszi és még erre rátesz az is, hogy a boszorkány csak egy fekete folt, amit a hold világít meg.

A cím betűtípusa a cikornyás részeivel együtt erősíti a boszis hatást, míg az írónő nevének betűtípusa pedig a szolidabbat.

Összességében már a borítóért megérte megvenni, mert az legalább gyönyörű lett. De ha esetleg valaki szeretne valami jót is olvasni a regényről, az látogasson el a moly-ra, ott biztosan talál olyanokat, akiknek tetszett.

Jó szórakozást!! :)

Joss Stirling - Misty (Lélektársak 4)

Hű, hát, ez elképesztő volt. Már az előző részek is nagyon tetszettek, főleg Crystal és Xav története. Bár egy kicsit féltem attól, hogy hőseink túl fiatalok ahhoz, hogy egymásra találjanak,de szerencsére ez itt nem okozott problémát.

Tulajdonképpen annyiról van szó, hogy Misty egy igazmondó, aki nem tud hazudni és ha kiengedi az erejét, akkor közelében senki nem tud hazudni. Sajnos képességét még nem igazán tudja kordában tartani.

Mivel az előző rész úgy ért véget, hogy Crystal megmondta Urielnek, hogy hol találja a lélektársát, ezért ez is úgy folytatódott, hogy mennek megkeresni, és ebben Misty lesz a segítségére. Dél-Afrikába utaznak, ahol sikeresen teljesül küldetésük és Misty is megismerkedik Alexszel, aki egy kicsit hűvösen és bunkón viselkedik vele. Aztán Cambridge-ben rájönnek, hogy lélektársak. Viszont nem lehet minden olyan egyszerű. Mistynek kisebbségi komplexusai vannak, van egy őrült, aki savantokat öl, megjelenik Johan, Alex nagybátyja és Misty apja sem nézi jó szemmel lánya kapcsolatát.

Az eleje nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha ez a történet nem is Mistyről szólna, hanem Urielről, de ez megváltozott azután, hogy ő megtalálta a lélektársát, és utána már csak hősnőnk szerelmi életéről volt szó. Amikor belegondoltam abba, hogy az igazmondás, mint képesség, milyen lehet, hát nem gondoltam túl nagy dologra. Mármint egy bűnözőt nem fogsz azzal megállítani, hogy ráveszed, hogy bevallja az igazat, hogy meg akar ölni, attól még ugyanúgy megöl. Meg Misty szerintem egy kicsit túlzásba vitte a sajnáltatást. Jó, hogy ezzel tönkre tudott tenni egy párkapcsolatot, de ez tulajdonképpen nem az ő hibája, hanem azoké, akik hazudtak. És egyszer volt egy pillanat, amikor teljesen megértettem Mistyt, amikor a vitaverseny megnyerése után kiakadt:

"...Folyton bűntudatot keltesz bennem, amikor ezt mondod a képességemről! Mindig az van, hogy „Misty rávett”, vagy „kikényszerítették belőlem az igazat”! És mi olyan rossz az igazságban? Mi van, ha én vagyok az egyetlen, aki helyesen cselekszik, míg mindenki más folyamatos hazudozással tölti az egész életét, csak hogy megkönnyítse a saját dolgát?!"

Ekkor azt éreztem, hogy Misty az egyetlen józan ember a könyvben, hisz Alexet elvakította a nagybátyja, az apját a féltékenység, féltés, míg a többieket szintén egy olyan köd  burkolt, amit Misty egyedül nem tudott volna feloszlatni, hisz nem tudnák, hogy kinek és mit higgyenek. Alex egyébként egy haláli aranyos srác azután, hogy rájött, hősnőnk a lélektársa, viszont az még nekem is rosszul esett, ahogy pattintotta a nagybátyja miatt, holott Misty apjának azt mondta, hogy a lánya boldogságát előrébb helyezi a sajátjánál. 

 A vége meg nagyon izgalmasra sikeredett, bár én valahogy nem tudtam megbocsátani Alex szüleinek, főleg az apjának, viszont az írónő jól érezte, hogy még egy happy endes regényben sem oldódhat meg minden. Ugyanis vannak olyan helyzetek, amikor hitelesebbnek tűnik, ha az írónő nem old meg mindent, hanem hagyja, hogy kiforrja magát. Így szerintem bízhatunk abban, hogy Alex a későbbiekben az apjával is beszélő viszonyba kerül, még ha ez sokáig is tart.

Ebben a részben valahogy Victor is emberibbnek tűnt, Mistyt közelebb engedte a kis világához, és Urielt is jobban megismertük. És van egy másik személy, aki felkeltette az érdeklődésemet, pedig nem sokat olvashatunk róla. Summer Misty egyik legjobb barátnője és csak annyit tudunk róla, hogy a családjában valami konfliktus van. Ez a titok valahogy nagyon elkezdett érdekelni és szerintem nem csak engem, és úgy érzem, hogy róla a későbbiekben még fogunk hallani.

Az írónő pedig hihetetlen, hogy bár ez egy sorozat negyedik része, de még most is tudott új dolgokat hozni és maradandót alkotni, és nem klisét. Valahogy minden regényének a vége olyan, mint egy hatalmas robbanás. Ott hordozza magában a regény a feszültséget, a végére ez kiszabadul és Joss Stirling pedig összefogja, hogy mi, olvasók is ugyanúgy át tudjuk élni, ahogy hőseink.

Őszintén szólva, én először az angol borítót láttam meg, és ezért el is gondolkoztam azon, hogy inkább azt fogom megmutatni nektek, viszont azt csak dicsérni tudtam volna, így inkább ennél maradtam.

Bárnem tér el sok mindenben az eredeti borítótól, de azt azért hozzá kell tennem, hogy nekem túl sok rajta az írás. Az eredeti ehhez képest sokkal letisztultabb, nekem jobban tetszik.

Az aljára, az a két sor nem kellett volna, főleg, hogy van benne egy kis ellentmondás. "Lélektárs-trilógia" és igazság szerint ez a 4. része a sorozatnak,szóval szerintem nem kellene beskatulyázni, hogy trilógia, még ha eredetileg annak is indult.

Viszont minden más tetszik benne. A buborékok nekem mindig is a gyermekkort idézik, szóval nagyon jól mutatják, hogy ez a történet tizenévesekről fog szólni. Az írónő nevének betű mérete olvasható és kiemeli a piros szín, és a cím is kiugrik szinte a borítóról. A nagy m betű, pedig kedvenc. Azt egyszerűen imádom, főleg, hogy a háttér miatt az is szinte vibrál.

Összességében tehát egy nagyon jó könyv, Joss Stirling nem adott alább.

Rachel Gibson - Szerelmi katasztrófák

Annyira szeretem azt, amikor egy olyan írótól találok könyvet, akitől már olvastam és szerettem azokat. Amikor erre ráleltem, áldottam az eget, mert pont egy ilyenre volt most szükségem. Rachel Gibson könyvei valahogy mindig felvidítanak.

Faith Duffy egy gazdag öregember felesége, aki a történet kezdetén özvegy lett és a nyakába szakadt egy focicsapat irányítása. Ty Savage pedig ennek a focicsapatnak a kapitánya, akinek egyetlen célja van, hogy megnyerje a Stanley kupát.

Amikor először elkezdtem olvasni, azt hittem, hogy már olvastam, mert annyira ismerős volt ez a történet, de a történések meg újak voltak, aztán rájöttem a végén, hogy Susan Elizabeth Phillips Csak te kellesz című regényének is ez az alapszituációja, hogy a hősnő megörököl egy csapatot és azt irányítja.

Nekem az egy kicsit zavaró volt, hogy Fatih háttértörténetéről nem tudunk meg túl sok mindent, nem kerül közel hozzám. Jó, persze megtudjuk, hogy sztipper volt, meg vannak homályos utalások arról, hogy nehéz sorsa volt, de ennél többet nem tudunk meg és nekem ez hiányzott, azt vártam folyamatosan, hogy mikor fog erről mesélni nekünk.

A többi viszont nagyon tetszett. Faitht először egy gátlásos nőnek ismertem meg, aki a sztripperkedés után inkább csak be akar olvadni a környezetébe. Virgil Duffy, Faith elhunyt férje által egy olyan életet tud élni, amiről korábban csak álmodott. Viszont amikor özegy lesz, akkor a korábbi "barátnői" kirekesztik és egyedül kell megállnia a helyét.

Ty Savage úgy érzi, hogy nem tud addig kilépni apja árnyékából, amíg meg nem kapja a Stanley kupát. Viszont Virgil halálával ez az álom kétségessé válik. Megjelenik az életében Faith, aki csak bonyolultabbá teszi az életét, pedig neki most nincs szüksége semmire, ami elvonja a figyelmét a végső céltól.

A legutálatosabb személy ebben a történetben Logan volt, Virgil fia, aki arra számított, hogy övé lesz a csapat, és mivel nem ez történt, ezért minden követ megmozgat, hogy az övé legyen. Nem sokszor van benne a történetben, de amikor olvastam róla, akkor legszívesebben elbújtam volna egy sötét kis zugba, hogy kitaláljam, hogyan lehetne onnan eltüntetni.

Faithről mindenki azt hiszi, hogy egy hozományvadász csitri, aki csak a pénzre utazik. Ez igaz is, viszont van még egy dolog, ami nagyon fontos a számára, még pedig a biztonság. Virgil megtudta adni neki azt a biztonságérzetet, amire már régóta vágyott. Az anyukája amikor hozzáköltözött, az nagyon zavart, főleg, hogy olyan volt, mintha az anya-lánya szerepek felcserélődtek volna. Az elején mintha csak ki akarta volna használni lányát, viszont a végére ez megváltozott.

A borító tükrözi az előző részek (Jégbe zárt szívek, Jane vékony jégen táncol, Valentin-nap és egyéb őrültségek) koncepcióját, a rajzok, vonalak formáját. Mindegyiknél a rózsaszín és lila színei jelennek meg, ami itt is megtalálható. Az írónő nevének betűtípusa és mérete, nekem tetszik, jól olvasható és mivel erősebb lilával van kiemelve, illik is hozzá. Bár nekem már egy kicsit túl sok ez lila.

A borítón a nő jelképezheti főszereplőnőnket, aki hatalmas bonyodalmakba keveredett Virgil halála után. Nincs rajta túl sok írás, egyszerű, jól illik Rachel eddigi műveihez.


Egy nagyon aranyos, bonyodalmakban és szerelemben gazdag könyv. Aki olvasta Rachel eddigi regényeit, annak biztos hogy tetszeni fog, aki pedig még nem olvasta, ő kezdje el ;)



Jó olvasást!! :)