Jennifer Probst - Keresd a tökéletest

"Harcolt, túlélte, és újra felépítette magát. Beintett a világnak, nem engedte, hogy megtörje.

Szerintem ez a tökéletesség, Kennedy. Maga."

Jennifer Probstnak az összes könyvét imádom, mert valahogy pont eltalálja azt a témát, ami a szívem csücske, viszont ettől a regénytől egy kicsit féltem, mert nekem inkább azok a történetek jönnek be, ahol a nő egy kis nebáncsvirág, a férfi pedig egy menő, macsó, igazi férfi és megtetszik neki a háttérbe szoruló "szürke egérke". Itt viszont pont az ellentettje van.

Ha olvastátok a Keresd az alkalmat, akkor tudhatjátok, hogy Kennedy, Kate és Arilyn egy társkereső szolgáltatást hoztak létre Verilyben, ahol segítenek a szingli hölgyeknek, uraknak megtalálni a megfelelő párt.

Ez a regény arról szól, hogy Kennedy segít Nate-nek olyan férfivá válni, aki meg tudja találni a leendő feleségét, és akire felfigyelnek a körülötte lévő emberek. Viszont ennek több mögöttes tartalma is van. Ugyanis mindkettejüknek, de leginkább Kennedynek, meg kell küzdenie a múlt árnyaival. Így ez nem csak egy külsőleges átalakulás Nate számára, hanem Kennedy belső átformálása, hogy el tudja fogadni magát úgy, ahogy van.

Nate az elején egy nagyon idegesítő alak volt, aki nem tudott a nők nyelvén beszélni, és mindenkit megsértett a tudta nélkül. Aztán Kennedy a szárnyai alá vette és próbálta a külsejéből a lehető legjobbat kihozni. Igazság szerint én nem gondoltam volna, hogy az írónő egy ilyen nyámnyila pasiból egy jóképű férfit tud faragni, de nekem nagyon tetszett amivé vált, és komolyan mondom, hogy nem gondoltam, hogy ilyen nagy változás fog bekövetkezni. Míg Nate önbizalma nőtt, addig Kennedy álarca, maga köré épített fala folyamatosan leomlott. Így a szerepek mintha felcserélődtek volna. Egy csodálatos folyamat volt, amit már nagyon régen tapasztaltam egy könyv során.

"– A mamám egyszer azt mondta, hogy az életben semmire sincs garancia, de ha nem is próbálkozunk, mindig üresnek fogjuk érezni." 

Amikor Kennedynek a múltját megismertem, akkor rájöttem arra, hogy nagy lelkiereje és kitartása van, csak szüksége volt egy olyan férfira, aki megmenti a múlt fogságából. Ahogy halad a történet úgy ismerjük meg a valódi érzéseit, és tudjuk meg, hogy valójában egy érzékeny, szeretetre éhes nő, aki méltatlannak találja magát Nate számára.

Nate pedig nekem abszolút kedvenc, és még mindig azon csodálkozom, hogy az írónő mennyire észrevétlenül alakította át Nate-et egy idegesítő féregből egy szívdöglesztő férfivá. Ahogy próbálta ráébreszteni Kennedyt, hogy ők egymáshoz tartoznak, és a különböző praktikák nekem nagyon tetszettek. Viszont a folyamatos visszautasítások már néha idegesítőek volt, és Nate folyamatos futása Kennedy után is, én már biztos feladtam volna a huszadik próbálkozás után, de ő még negyvenedszer is megpróbálta.

Nate bátyja, Connor volt az a személy, akiről nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem, vagy utálom, mert ugye felnevelte az öccsét, otthagyta a sulit és inkább dolgozott, hogy Nate tanulhasson. Viszont amikor már Nate felnőtt, akkor rátámaszkodott, nagyon közönséges volt, és a rossz tapasztalatait úgy adta át, hogy általánosított mint például, hogy ne jöjjön össze kozmetikussal, mert azok mindenkit megcsalnak. Viszont a végére már egyértelműen láttam, hogy Connort csak szeretni lehet.

A kedvenc részem az volt, amikor Nate bekötötte Kennedy szemét és úgy etette, míg a legkellemetlenebb az volt, amikor egy közös éjszaka után Kennedy ráállította Maryt Nate-re. Akkor azt hittem, hogy belépek a könyvbe és Kennedyt leütöm. Oké, hogy menekül, de meddig? És milyen áron?

A legeslegkedvesebb pedig az volt, hogy a Milliárdosfeleségek főszereplői is megjelentek, és bár szégyellem magam, de Wolfe-ot nem ismertem fel az elején, csak a végén. Először azt hittem, róla, hogy ő lesz a bonyodalom Nate és Kennedy között, de aztán hál istennek semmi ilyesmi nem történt.

Jennifer Probst borítói nekem mindig is tetszettek, nagyon tetszik, hogy egy nő van rajta, és hogy a haja eltakarja az arca nagy részét, ez egyfajta titokzatosságot sugall.
Nagyon tetszik az is, hogy nagyobb az írónő neve, mint a cím és mindkettő olvasható. Nekem leginkább a női arc ragadja meg a figyelmemet, és a cím betűtípusa, amelyek egy könyv megtekintésének egyik fő motívumához tartoznak.
A színek passzolnak, max annyit tudnék mondani, hogy az írónő nevének a színe nem nagyon látszik a nő kezénél, viszont egy erősebb szín meg nagyon rikítana.

Összességében nekem talán jobban tetszett, mint a sorozat előző része, pedig ebbe féltem belekezdeni.

"Higgy abban, hogy megérdemled a jó dolgokat, akkor be fognak következni."