Könyv borítók #Sherry Gammon

Miután megírtam Sherry Gammon Hihetetlen című könyvéről a véleményemet kíváncsi voltam és megnéztem, hogy a magyarok mennyit változtattak a borítón. Szerencsére hatalmas a különbség. Mivel már sokszor fordult elő, hogy a magyar borítók nem tetszettek, ezért most szeretném megmutatni, hogy szebbé is tudjuk "varázsolni" egy könyv megjelenését.

Először szeretném elmondani, hogy szerintem milyen egy jó könyv borítója, illetve, hogy mi mellett nem tudnék elmenni. Nyilván ezek függnek attól, hogy mi a könyv témája, például egy habos-babos kis történet egy nyári délutánra, vagy egy kicsit sötétebb történet egy esős éjszakán. Mivel most Sherry könyveiről van szó, ezért az utóbbiról fogok írni. 

Szeretném tisztázni, hogy azért tituláltam Sherry könyveit sötétebbnek, mert a szereplők múltja és jelenje számomra olyan körülmények, melyek nem hétköznapiak. Hisz gyerekek hány százalékának az apja drogbáró? Nem tudom, de szerintem (vagy legalábbis remélem) nem soknak. Tehát egy ilyen borítónak elsősorban figyelemfelkeltőnek (micsoda logika?) kell lennie. De mi teszi azzá? Talán a színek. Sherry esetében például a szürke és annak árnyalatai, valamint a vörös nagyon fel keltette az érdeklődésemet. Nagyon sokszor láttam a borítót és mindannyiszor kattintottam rá, hogy elolvassam a fülszöveget, de amiatt nem kezdtem neki.

Nem hátrány, ha tükrözi a regény érzésvilágát, így nem fog minket félrevezetni a borító. Még jobb, ha egy személy is van rajta, hisz mi érdekli legjobban az embert? Hát, saját maga! (Ezt marketingen tanultam, ha érdekel titeket, akkor olvassátok el Papp-Váry Árpád JPÉ Marketing című könyvét, megéri!) Én hamarabb megállok egy olyan borító előtt, ahol egy személy, vagy testrész van kiemelve, mint amin egy állat vagy egy tárgy. Bár azt hozzá kell tenni, hogy sokszor elég, ha cím fel kelti az érdeklődésemet.

Ha már megemlítettem a címet, akkor az sem mindegy, hogy milyen a betűtípus. Legyen könnyen elolvasható és jól látható, valamint az író neve legyen jól látható, kiérdemelt helyen (nem úgy, mint a LOL-os könyveknél).

Most pedig rátérnék Sherry Port fare borítóira.

Ez lenne a Szerethetetlen magyar borítója, ami talán egy kicsit félrevezető volt számomra, de mégis ez a legjobb azok közül, amiket mutatni fogok nektek. Ezért el sem sorolom, hogy mik tetszettek, mert a későbbiekben érezni fogjátok, hogy mennyire borzongatóan jó.

Szerintem már egyből látható, hogy miért is mondtam azt, hogy tudunk szebbet alkotni mi magyarok is, ha akarunk.

A bal oldali képre ha ránézek egy szappanopera jut eszembe, és ez a szürkeség, egyáltalán nem tetszik, mintha valami beposhadt volna. Értem én, hogy ki kell valahogy fejezni a főszereplők sötét múltját, de ez szerintem nem a jó megoldás. Nincs benne semmi figyelemfelkeltő csak a cím, de attól meg a hányinger kap el, mármint a betűtípus formázásától. Annyi az előnye, hogy az írónő neve jól ki van emelve, viszont az a betűtípus formázás még mindig nem szimpi. De a jobb oldali borítón már tetszik a betűtípus, viszont a hinta túl lett kombinálva, nekem jobban tetszik egyszerűen és nem indával felfuttatva. Itt a színek már élénkebbek, de ez sem tetszik, túl erőltetettnek hat. Míg a magyar borítón a vörös ruha olyan, mintha ki tudna törni a szürkeségből, addig a másik kettőn a halvány rózsaszín, mintha bele szeretne olvadni.

A jobboldalin túl sokat változtatják a betűk típusait, ez már zavaró, hisz alig van rajta írás, de szinte mindegyik más. Az élénk színek miatt nem tűnik túl komolynak és a magyar után inkább egy "paródiának" érzem.

 Ez lenne a Hihetetlen magyar borítója, de szerintem egyből lehet tudni, hisz a trilógia borítói nagyon harmonizálnak, ami nem mondható el az eredetiről.

Ez a kettő össze sem hasonlítható a magyarral és nincs összhangban a trilógia előző borítójával, olyan mintha különálló regény lenne.

A bal oldali borító még jelképezi is azt, hogy Lilah keze meg van kötve, mintha egy kalitkába lenne zárva az apja miatt, hogy nem tud elmenekülni előle, mert mindig rátalál, de nekem akkor sem tetszik. Olyan, mintha a 20. században játszódna és egy templomban, vagy valami várszerű építményben. A cím betűtípusa tetszik és ez meg is egyezik az előző borítóval, viszont túl barna ez a borító. Olyan egyszerű (és itt most rossz értelemben), és bár egy nő van rajta, meg is állnék mellette, de a színkombináció miatt annyira réginek hat, hogy fel már nem venném.

Míg a bal oldali borító sugall valamit a regényből, és végre elhagyta a szappanopera jelleget, addig a jobb oldaliról már ez nem mondható el, vagy csak én nem veszem észre. Egy nő áll a bozótban és nézi, ahogy elég a hold? Most eszembe jutott, hogy régebben miért nem szerettem Júlia füzeteket olvasni. Mert nagyon nem szerettem a borítóit és ez most ehhez hasonlít. Az író neve annyira cikornyás és effektes, hogy nem tudom elolvasni, a cím túl lett bonyolítva (miért kellett bele két szín?), egyáltalán nem tetszik. Olyan régi hatása van, pedig ez egy modern regény.

 A trilógia borítói közül az Elviselhetetlen a kedvencem, mert nagyon szépen fejezi ki azt, hogy a főszereplő családi erőszak áldozata lett. Itt sem szakad meg a szürkeség és a vörös közötti harmónia, és bár itt is szürke van, mint egy korábbi angol borítón, de itt még benne van az elegancia, letisztultság, szépség és kecsesség.

Csak annyival, hogy háttal áll nekünk, meg van kötözve a keze, és egy épület tetején áll, annyi mindent kifejez, hogy az angol trilógia borítói összesen nem adnak át annyit. Semmit nem csinál a nő csak áll és néz le fele, és már ennyiből le lehet venni, hogy mire gondolhat.

A cím bár cikornyás, de olvasható, és ennyi még pont belefér, mert nincs rajta felesleges írás, csak annyi, amennyi kell.

Az angol borító nekem már megint a szappanoperát idézi és bár itt a nő arcán lévő feketeség, ami kosz is lehetne a helyből fakadóan, utal az erőszakra, de nekem nem ad át többet. A lila szín nem tudom, hogy jött ide, viszont a cím és az író nevének betűtípusa tetszik.

Viszont túl sok a borítón az írás, bal oldalt az a három sor már nem kellett volna, sőt az a "Best Selling Author" sem szerintem, és ezek nélkül egységesebb lett volna. A nő ahogy ott ül, olyan mint egy próbababa kicsavarodva.

Az angol borítók között nincs olyan nagy összhang, és ha nem néztem volna utána azt hittem volna, hogy ezek különálló regények. Max a cím betűtípusok, amik ugyanazok, csak némelyiken effektekkel van megfűszerezve, ami miatt olvashatatlan.

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy mennyire jó borítókat tudunk készíteni, és hogy van, amikor túlszárnyaljuk az eredetit.

Sherry Gammon - Elviselhetetlen

"Ha az ember nagyon akar valamit, és tűzön-vízen át meg is tesz mindent érte, akkor eléri."

 

Hű, hát, nehéz megszólalni egy ilyen megrázó könyv után. Azt már most szeretném elmondani, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. A trilógiából ez volt a legmegrázóbb számomra! Ez a trilógia három olyan témát ölel fel, amelyek a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Ugye a Szerethetetlen az alkohol problémával, a Hihetetlen a drog problémával, míg az Elviselhetetlen a családon belüli erőszakkal foglalkozik.

Tesst és Bookert már a trilógia előző részeiből ismerhetjük, de a háttértörténetükkel nem vagyunk teljesen tisztában, csak sejtünk dolgokat. Ebben a regényben megismerjük a csúf igazságot. Mindkettejük története hátborzongató, de ami legjobban megviselt, az Tess története. Nyilván azért, mert az övének visszatekintő fejezetei vannak. Ezek a fejezetek nagyon nehezen mentek nekem, elgondolkoztam azon, hogy átugrok néhány részt belőle, de aztán úgy éreztem, hogy ez nem lenne tisztességes. Nem tudtam folyamatosan olvasni, néha le kellett tennem néhány órára.

Tess történetét nem szeretném itt részletezni, mert szerintem épp elég, ha elolvassátok, aztán mindannyian eldöntitek, hogy kinek mennyire megrázó ez, viszont a témáról szeretnék néhány szót szólni.

A családon belüli erőszak egy olyan teher, probléma, ami nagyon ritka esetben derül ki és áldozatai leginkább nők. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhet annak az embernek a fejében, aki arra vetemedik, hogy megüti egyik szerettét (már ha egyáltalán szereti). Hát, még annak, aki ezek után úgy dönt, hogy megbocsát és vele marad. Bár sajnos vannak olyanok, akik nem tudnak menekülni a helyzetből, viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül nőkkel történnek meg az ilyenek, lehet akár egy férfival is, ezért nem szeretnék sztereotipizálni.

Az ilyen esetek rémisztenek el minket attól, hogy igazi kapcsolatokat keressünk. Hisz mi van akkor ha velünk is megtörténik ilyen szörnyűség? Oké, hogy Tess túlélte, de vajon ezt én is így bírnám? Ki tudnék menekülni egy ilyen kapcsolatból, vagy mindig adnék egy utolsó esélyt? Sajnos ezekre nehéz választ adni, sőt lehetetlen. Szinte hiába mondanám azt, hogy abban a pillanatban, hogy kezet emelt rám a jelenlegi párom kilépnék abból a kapcsolatból, mert nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Mint ahogy olvashattátok/játok a könyvben, amikor már Tess azt hitte, hogy vége, akkor az exe újra felbukkant és még egy távolságtartási végzés sem védhette meg tőle.

A történettel kapcsolatban azért azt megjegyezném, hogy nekem már voltak olyan jelenetek, amik túlzásnak hatottak, és itt most nem a múlt részletezésére és az erőszakra gondolok, mert azok teljesen hitelesek. Hanem arra gondolok, hogy Tess rengeteg sérelmen ment keresztül, mint a múltban, mint a jelenben. De szerintem ezek után a traumák után az írónő nem adott elég időt a lelki regenerálódásnak, néha úgy tűnt nekem, hogy megtörténik a bántalmazás, utána van egy időszak, amikor mély bánatba kerül, aztán mintha semmi nem történt volna visszatérünk a normális kerékvágásba. Az is zavaró volt, vagy már túlzás, hogy Booker exe a végén meg akarta ölni hősünket, szinte már mindenki meg akart ölni mindenkit.

Bár a visszatekintő fejezetek szörnyű emlékképeket takarnak, amitől felfordult a gyomrom, mégis a tetőpont az volt, amikor Tess azért könyörgött Bookernek, hogy hagyja meghalni, mert ő ezt már nem bírja. Innentől kezdve ott lóg a fejük felett Damoklész kardja, ami csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ez megteremtette a regény egyre növekvő feszültségét.

Booker is fájdalmas emlékekkel él együtt, hisz neki az édesanyját és ikertestvérét a szeme láttára gyalázták meg, majd ölték meg úgy, hogy nem tehetett ellene semmit, csak a sikolyukat és a könyörgésüket hallotta. Ezután romboló életmódot folytatott addig, míg Sethnek szüksége nem lett rá. Emiatt kialakult benne egy védelmező ösztön, ami által a barátait védelmezi minden áron. (Gondoljunk vissza Lilah-ék részére, amikor Booker elvakultan hitt abban az általa rögzült tényben, hogy Lilah rosszat akar, ezért folyamatosan szemmel kell tartani.)

Olvastam egy olyan véleményt, melyben szeretett volna az olvasó bemenni a történetbe, hogy segítsen főhőseinken. Én sajnos nem vagyok ilyen bátor. Persze én is szerettem volna segíteni rajtuk, de inkább azzal, hogy átírom a történetet, nem úgy, hogy majd én megállítom az őrült exeket. Nekem már az nagyon stresszes volt, hogy nem tudtam, mi lesz a következő gonosz tett, amivel meg kell küzdeniük nekik és meg kell küzdenem nekem, mit kell még feldolgoznom. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi jöhet még. Az előző két könyvből megtanultam, hogy Sherry a leglehetetlenebb helyzetekből is kihoz valami egészen meglepőt, ezért soha nem tudtam, hogy mire számíthatok.

De ez a történet nem csak arról szól, hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, hanem arról is, hogyan lehet begyógyítani egy sebzett szívet. Booker és Tess egymásra támaszkodva próbálják a múlt eseményeit feldolgozni és kettejükből egy egészet alkotni. Ebben természetesen segítenek a barátok, akiket az előző részekben megismertünk.

Ami legjobban tetszik ebben, hogy az előző könyvek főhőseiről is tudunk meg újabb információkat és nem ér véget az ő történetük a regényükkel. Már korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy én mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történik egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejező után, és itt sokat meg lehet tudni. Ennek a regénynek a befejező fejezete különösen megható volt, hisz Maggie szemszögéből olvashatunk, aki kimegy anyukája sírjához és megbocsát neki. Szerintem ennél szebb dolog nem sok van, amikor meg tudunk egy olyan valakinek bocsátani, aki talán meg sem érdemli azt, vagy nem is érdekli, de a megbocsátó félnek egy hatalmas teher esik le a szívéről.

 NA, ez a borító hihetetlenül jó, teljes mértékben kifejezi a történetet. Ugye nem is kell alaposan megfigyelni csak a színeket kell érzékelni és már megmutatkozik a trilógia sajátossága. Viszont nagyon beszédes a hátra kötözött kezek és a magasság, mintha azon gondolkozna az a nő, hogy most leugorjon és itt fejezze be, ne küzdjön tovább, vagy inkább maradjon és próbálja a legjobbat kihozni a helyzetéből.

A borítóhoz most ennyit szeretnék fűzni, mert van egy külön bejegyzésem e trilógia borítóinak, mert eddig ez az a borító, ami a legjobban tetszik a magyaroktól, és amiről úgy gondolom, hogy sokkal jobb az eredetitől. Ha kíváncsiak vagytok rá, akkor ide kattintva tudjátok elérni.

A címről még annyit szeretnék mondani, hogy szerintem itt a legerősebb a cím és a történet közötti szál, hisz egyértelműen ez az egy szó a történetnek fontos kulcsszava is.

Egy utolsó megjegyzés a könyvről: mielőtt elkezdtem volna olvasni, nagyon sokat vártam a regénytől, ezért néhány oldal után csalódtam benne, viszont ahogy haladt a történet, ezt a csalódottságot átvette a döbbenet, sajnálat, részvét és a csodálat egyvelege. Ha úgy érzed, hogy most kiegyensúlyozott életet élsz és elbírsz mindennel, akkor ajánlom, hogy olvasd el, mert csak nyersz vele, több rálátásod lesz a világ rejtett dolgaira.

Most már tényleg utoljára egy kis idézetet szeretnék betenni, ami azt kívánja bemutatni, hogy nem csak egy búskomor könyvről van szó, hanem van benne humor is: (Sofia Lilah lánya)
"– Sofia az ölembe mászik. – Én hozzád megyek feleségül, Book bácsi – simogatja meg az arcomat.
– Kicsit öreg vagyok hozzád, kisangyal. – Megpuszilom a feje búbját, és átölelem.
– Majd ha nagyobb leszek, akkor vegyél feleségül. Mondjuk, amikor tízéves leszek, jó?
– Na ja, és mehetek is mindjárt a börtönbe – mormolom, mire Seth és Maggie nevetésben tör ki.
– Nem jutsz börtönbe – mondja Cole, és felnyalábolja Sofiát. A vállán viszi a lépcső felé, Lilah megy utána. – Azért nem, mert előbb megöllek."