Könyv borítók #Sherry Gammon

Miután megírtam Sherry Gammon Hihetetlen című könyvéről a véleményemet kíváncsi voltam és megnéztem, hogy a magyarok mennyit változtattak a borítón. Szerencsére hatalmas a különbség. Mivel már sokszor fordult elő, hogy a magyar borítók nem tetszettek, ezért most szeretném megmutatni, hogy szebbé is tudjuk "varázsolni" egy könyv megjelenését.

Először szeretném elmondani, hogy szerintem milyen egy jó könyv borítója, illetve, hogy mi mellett nem tudnék elmenni. Nyilván ezek függnek attól, hogy mi a könyv témája, például egy habos-babos kis történet egy nyári délutánra, vagy egy kicsit sötétebb történet egy esős éjszakán. Mivel most Sherry könyveiről van szó, ezért az utóbbiról fogok írni. 

Szeretném tisztázni, hogy azért tituláltam Sherry könyveit sötétebbnek, mert a szereplők múltja és jelenje számomra olyan körülmények, melyek nem hétköznapiak. Hisz gyerekek hány százalékának az apja drogbáró? Nem tudom, de szerintem (vagy legalábbis remélem) nem soknak. Tehát egy ilyen borítónak elsősorban figyelemfelkeltőnek (micsoda logika?) kell lennie. De mi teszi azzá? Talán a színek. Sherry esetében például a szürke és annak árnyalatai, valamint a vörös nagyon fel keltette az érdeklődésemet. Nagyon sokszor láttam a borítót és mindannyiszor kattintottam rá, hogy elolvassam a fülszöveget, de amiatt nem kezdtem neki.

Nem hátrány, ha tükrözi a regény érzésvilágát, így nem fog minket félrevezetni a borító. Még jobb, ha egy személy is van rajta, hisz mi érdekli legjobban az embert? Hát, saját maga! (Ezt marketingen tanultam, ha érdekel titeket, akkor olvassátok el Papp-Váry Árpád JPÉ Marketing című könyvét, megéri!) Én hamarabb megállok egy olyan borító előtt, ahol egy személy, vagy testrész van kiemelve, mint amin egy állat vagy egy tárgy. Bár azt hozzá kell tenni, hogy sokszor elég, ha cím fel kelti az érdeklődésemet.

Ha már megemlítettem a címet, akkor az sem mindegy, hogy milyen a betűtípus. Legyen könnyen elolvasható és jól látható, valamint az író neve legyen jól látható, kiérdemelt helyen (nem úgy, mint a LOL-os könyveknél).

Most pedig rátérnék Sherry Port fare borítóira.

Ez lenne a Szerethetetlen magyar borítója, ami talán egy kicsit félrevezető volt számomra, de mégis ez a legjobb azok közül, amiket mutatni fogok nektek. Ezért el sem sorolom, hogy mik tetszettek, mert a későbbiekben érezni fogjátok, hogy mennyire borzongatóan jó.

Szerintem már egyből látható, hogy miért is mondtam azt, hogy tudunk szebbet alkotni mi magyarok is, ha akarunk.

A bal oldali képre ha ránézek egy szappanopera jut eszembe, és ez a szürkeség, egyáltalán nem tetszik, mintha valami beposhadt volna. Értem én, hogy ki kell valahogy fejezni a főszereplők sötét múltját, de ez szerintem nem a jó megoldás. Nincs benne semmi figyelemfelkeltő csak a cím, de attól meg a hányinger kap el, mármint a betűtípus formázásától. Annyi az előnye, hogy az írónő neve jól ki van emelve, viszont az a betűtípus formázás még mindig nem szimpi. De a jobb oldali borítón már tetszik a betűtípus, viszont a hinta túl lett kombinálva, nekem jobban tetszik egyszerűen és nem indával felfuttatva. Itt a színek már élénkebbek, de ez sem tetszik, túl erőltetettnek hat. Míg a magyar borítón a vörös ruha olyan, mintha ki tudna törni a szürkeségből, addig a másik kettőn a halvány rózsaszín, mintha bele szeretne olvadni.

A jobboldalin túl sokat változtatják a betűk típusait, ez már zavaró, hisz alig van rajta írás, de szinte mindegyik más. Az élénk színek miatt nem tűnik túl komolynak és a magyar után inkább egy "paródiának" érzem.

 Ez lenne a Hihetetlen magyar borítója, de szerintem egyből lehet tudni, hisz a trilógia borítói nagyon harmonizálnak, ami nem mondható el az eredetiről.

Ez a kettő össze sem hasonlítható a magyarral és nincs összhangban a trilógia előző borítójával, olyan mintha különálló regény lenne.

A bal oldali borító még jelképezi is azt, hogy Lilah keze meg van kötve, mintha egy kalitkába lenne zárva az apja miatt, hogy nem tud elmenekülni előle, mert mindig rátalál, de nekem akkor sem tetszik. Olyan, mintha a 20. században játszódna és egy templomban, vagy valami várszerű építményben. A cím betűtípusa tetszik és ez meg is egyezik az előző borítóval, viszont túl barna ez a borító. Olyan egyszerű (és itt most rossz értelemben), és bár egy nő van rajta, meg is állnék mellette, de a színkombináció miatt annyira réginek hat, hogy fel már nem venném.

Míg a bal oldali borító sugall valamit a regényből, és végre elhagyta a szappanopera jelleget, addig a jobb oldaliról már ez nem mondható el, vagy csak én nem veszem észre. Egy nő áll a bozótban és nézi, ahogy elég a hold? Most eszembe jutott, hogy régebben miért nem szerettem Júlia füzeteket olvasni. Mert nagyon nem szerettem a borítóit és ez most ehhez hasonlít. Az író neve annyira cikornyás és effektes, hogy nem tudom elolvasni, a cím túl lett bonyolítva (miért kellett bele két szín?), egyáltalán nem tetszik. Olyan régi hatása van, pedig ez egy modern regény.

 A trilógia borítói közül az Elviselhetetlen a kedvencem, mert nagyon szépen fejezi ki azt, hogy a főszereplő családi erőszak áldozata lett. Itt sem szakad meg a szürkeség és a vörös közötti harmónia, és bár itt is szürke van, mint egy korábbi angol borítón, de itt még benne van az elegancia, letisztultság, szépség és kecsesség.

Csak annyival, hogy háttal áll nekünk, meg van kötözve a keze, és egy épület tetején áll, annyi mindent kifejez, hogy az angol trilógia borítói összesen nem adnak át annyit. Semmit nem csinál a nő csak áll és néz le fele, és már ennyiből le lehet venni, hogy mire gondolhat.

A cím bár cikornyás, de olvasható, és ennyi még pont belefér, mert nincs rajta felesleges írás, csak annyi, amennyi kell.

Az angol borító nekem már megint a szappanoperát idézi és bár itt a nő arcán lévő feketeség, ami kosz is lehetne a helyből fakadóan, utal az erőszakra, de nekem nem ad át többet. A lila szín nem tudom, hogy jött ide, viszont a cím és az író nevének betűtípusa tetszik.

Viszont túl sok a borítón az írás, bal oldalt az a három sor már nem kellett volna, sőt az a "Best Selling Author" sem szerintem, és ezek nélkül egységesebb lett volna. A nő ahogy ott ül, olyan mint egy próbababa kicsavarodva.

Az angol borítók között nincs olyan nagy összhang, és ha nem néztem volna utána azt hittem volna, hogy ezek különálló regények. Max a cím betűtípusok, amik ugyanazok, csak némelyiken effektekkel van megfűszerezve, ami miatt olvashatatlan.

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy mennyire jó borítókat tudunk készíteni, és hogy van, amikor túlszárnyaljuk az eredetit.

Sherry Gammon - Hihetetlen

„…arról senki sem tehet, hogy honnan jön. Csak arról tehetünk, amit teszünk, és ahová tartunk az életben”

Sherry Gammon Port fare trilógiájának második részét ugyanannyira imádtam, mint az elsőt, bár azt hittem, hogy nem fogja súrolni azt a szintet, hisz az elsőket nehéz beérni, hát még túlszárnyalni. Viszont más miatt tetszett, a kettőt nehéz ugyanazon a szinten emlegetni. Elsősorban azért, mert míg Seth és Maggie története azért tetszett, mert gimisekről volt szó, és a főkoncepciója az, hogy a lány bajban volt, a fiú meg segített rajta, megmentette, addig itt Cole nem volt az a menő srác, mint Seth. Cole volt a mindenben ügyetlenül cuki hapsi, kivéve az orvosi hivatását, míg Seth a menő srác, aki észre sem veszi, hogy népszerű, az a lényéből fakad.

Maggie az a lány volt, aki kitartott, nem siránkozott, hogy milyen nehéz helyzetben van, igazi túlélő, míg Lilah azért volt túlélő, mert bár menekült az apja elől, akinek hatalmas droghálózata van, vagyis abból a helyzetből akart kitörni, amibe beleszületett, de sikerült neki évekre eltűnnie. És bár kettejük múltja össze sem hasonlítható, mégis mindkettejük súlyos traumákon mentek keresztül.

Tele volt meglepetésekkel, és mint már említettem az első résznél (Sherry Gammon – Szerethetetlen), a történetvezetésben voltak olyan tényezők, melyek nem megszokottak. Itt például már az elején attól féltem, hogy mi lesz majd, ha kiderül a végén, hogy Lilah miért is költözött abba a városba és miért flörtöl folyamatosan Cole-lal. (Emiatt egyébként nem is akartam először elolvasni, de annyira tetszett a trilógia első része, hogy muszáj volt elolvasnom) De a megszokottól eltérően Sherry már a történet közepén leleplezte Lilaht, sőt hogy enyhítsen hősnőnk terhén, önként mondta el az indokokat.

Írónőnknek ez a fajta stílusa nagyon megfogott, mert így sokkal több érzelmet tud kelteni az olvasóban. Gondoljunk jobban bele: ha a végére hagyja a leleplezést, akkor tudjuk, hogy még néhány (kb 5-6) oldal és meg is bocsát mindenki mindenkinek. Vagyis minden happy. De ha a közepén lepleződik le, akkor még jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mert azt hinnénk, hogy ezután már nem jöhet semmi váratlan, hisz a nagy csattanó le lett lőve. 

Viszont ez nem így van! Ilyenkor együtt érzünk a hősnővel, aki bele lett kényszerítve ebbe a helyzetbe, hogy a saját életét mentse, de együtt érzünk hősünkkel is, mert őt meg kihasználták, és barátai élete újra veszélybe került egy olyan nő által, akit szeret, és aki átverte. Ilyenkor hosszabbra nyúlik a megbocsátás és a vádolás időszaka. Booker nem tud elvonatkoztatni a múlttól, ezért folyamatosan követteti és nem bízik meg benne. Ez a folyamat egy folytonos feszültséget hoz a történetbe, ami miatt tovább akarjuk olvasni, hisz azt várjuk, hogy mikor derül ki, hogy tévedett és az elégtétel milyen jó érzés lesz.

Feszültséget okoz még az a tudat, hogy mikor jön a következő telefon Lilah apjától, vagy hogy mikor dönt úgy, hogy nem kér lánya segítségéből és inkább egy emberére bízza. Aztán amikor bejön egy újabb szereplő, Lilah dadája, újabb kérdések, titkok lesznek. A végén pedig egy hatalmas meglepetés, ami borzasztóan jól esett a lelkemnek és nagyon meghatódtam. Szerintem erre a fordulatra senki nem számít, és annyira szebbé teszi a történetet.

Hogy ismételjem magam voltak nagyon megható és meglepő pillanatok, részek, amikor azt mondtam, hogy na, jó itt már megint nagyot alkotott Sherry. Ilyen volt, amikor kiderült, hogy Cole-t meg kell műteni, mert az agyában találtak egy tumort. Viszont a műtét során, ha megsértik az érző szöveteket, akkor el is felejtheti Lilaht vagy még rosszabb az érzéseit veszítheti el. Ezért találja ki, hogy videókat készítenek azokról a tevékenységekről, amiket együtt csinálnak, ha véletlenül úgy alakulnának a dolgok, hogy miután felébredt a műtét után, nem ismerné fel Lilaht. Mégis ebben az volt a legszebb, amikor Cole már a műtőben volt és hősnőnk elment a templomba imádkozni. Ott végignézte a videókat és talált egy olyat, amit Cole egyedül csinált, ahol arra akarja magát emlékeztetni, hogy miért szereti Lilaht.

„Annyira tele van vele a szívem... nem is: a lelkem! Még sohasem tett senki ennyire boldoggá. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány ennyire illik egy olyan fickóhoz, mint én. De tévedtem. Olvasd el a listát! Szeress bele megint! És ne felejtsd el a dossziét, amire az van írva, hogy „Különleges”! Különleges, mint Lilah.”

Már az első részben is nagyon érdekelt Booker, de most még jobban elkezdett, főleg, hogy megjelent ebben a kötetben az a nő is, akit neki rendelt a sors. Az a rész lesz szerintem a legizgalmasabb abból a szempontból, hogy mindkét félnek a háttere, a története tragédiákon alapul. És bár ott is megment egy férfi egy nőt, mint az első részben, de a harmadikban a nő is megmenti a férfit. Na, jó ez csak egy előrevetítés, még nem olvastam, csak most fog jönni. Szóval, ha minden jól megy, akkor legközelebb azzal fogok érkezni.

 Leginkább az tetszik, hogy ha meglátom a három borítóképet a trilógiáról, akkor tudom, hogy ezek összetartoznak.

 A szürke és a vörös dominál, így megteremti a tartalom és a külső közötti összhangot. Ad neki egy mélyebb tartalmat. Ami fontos, azt kiemeli a vörös színnel. Az a legjobb, hogy itt még a cím betűtípusa is tetszik, pedig leginkább nekem a letisztult formák tetszenek, nem az ilyen kacskaringós, füzérszerűek.

Egyszerű mégis nagyszerű.

"Nem, Lilah, nem Dreser vagy, hanem Colter - jelenti ki Booker"