Sherry Gammon - Hihetetlen

„…arról senki sem tehet, hogy honnan jön. Csak arról tehetünk, amit teszünk, és ahová tartunk az életben”

Sherry Gammon Port fare trilógiájának második részét ugyanannyira imádtam, mint az elsőt, bár azt hittem, hogy nem fogja súrolni azt a szintet, hisz az elsőket nehéz beérni, hát még túlszárnyalni. Viszont más miatt tetszett, a kettőt nehéz ugyanazon a szinten emlegetni. Elsősorban azért, mert míg Seth és Maggie története azért tetszett, mert gimisekről volt szó, és a főkoncepciója az, hogy a lány bajban volt, a fiú meg segített rajta, megmentette, addig itt Cole nem volt az a menő srác, mint Seth. Cole volt a mindenben ügyetlenül cuki hapsi, kivéve az orvosi hivatását, míg Seth a menő srác, aki észre sem veszi, hogy népszerű, az a lényéből fakad.

Maggie az a lány volt, aki kitartott, nem siránkozott, hogy milyen nehéz helyzetben van, igazi túlélő, míg Lilah azért volt túlélő, mert bár menekült az apja elől, akinek hatalmas droghálózata van, vagyis abból a helyzetből akart kitörni, amibe beleszületett, de sikerült neki évekre eltűnnie. És bár kettejük múltja össze sem hasonlítható, mégis mindkettejük súlyos traumákon mentek keresztül.

Tele volt meglepetésekkel, és mint már említettem az első résznél (Sherry Gammon – Szerethetetlen), a történetvezetésben voltak olyan tényezők, melyek nem megszokottak. Itt például már az elején attól féltem, hogy mi lesz majd, ha kiderül a végén, hogy Lilah miért is költözött abba a városba és miért flörtöl folyamatosan Cole-lal. (Emiatt egyébként nem is akartam először elolvasni, de annyira tetszett a trilógia első része, hogy muszáj volt elolvasnom) De a megszokottól eltérően Sherry már a történet közepén leleplezte Lilaht, sőt hogy enyhítsen hősnőnk terhén, önként mondta el az indokokat.

Írónőnknek ez a fajta stílusa nagyon megfogott, mert így sokkal több érzelmet tud kelteni az olvasóban. Gondoljunk jobban bele: ha a végére hagyja a leleplezést, akkor tudjuk, hogy még néhány (kb 5-6) oldal és meg is bocsát mindenki mindenkinek. Vagyis minden happy. De ha a közepén lepleződik le, akkor még jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mert azt hinnénk, hogy ezután már nem jöhet semmi váratlan, hisz a nagy csattanó le lett lőve. 

Viszont ez nem így van! Ilyenkor együtt érzünk a hősnővel, aki bele lett kényszerítve ebbe a helyzetbe, hogy a saját életét mentse, de együtt érzünk hősünkkel is, mert őt meg kihasználták, és barátai élete újra veszélybe került egy olyan nő által, akit szeret, és aki átverte. Ilyenkor hosszabbra nyúlik a megbocsátás és a vádolás időszaka. Booker nem tud elvonatkoztatni a múlttól, ezért folyamatosan követteti és nem bízik meg benne. Ez a folyamat egy folytonos feszültséget hoz a történetbe, ami miatt tovább akarjuk olvasni, hisz azt várjuk, hogy mikor derül ki, hogy tévedett és az elégtétel milyen jó érzés lesz.

Feszültséget okoz még az a tudat, hogy mikor jön a következő telefon Lilah apjától, vagy hogy mikor dönt úgy, hogy nem kér lánya segítségéből és inkább egy emberére bízza. Aztán amikor bejön egy újabb szereplő, Lilah dadája, újabb kérdések, titkok lesznek. A végén pedig egy hatalmas meglepetés, ami borzasztóan jól esett a lelkemnek és nagyon meghatódtam. Szerintem erre a fordulatra senki nem számít, és annyira szebbé teszi a történetet.

Hogy ismételjem magam voltak nagyon megható és meglepő pillanatok, részek, amikor azt mondtam, hogy na, jó itt már megint nagyot alkotott Sherry. Ilyen volt, amikor kiderült, hogy Cole-t meg kell műteni, mert az agyában találtak egy tumort. Viszont a műtét során, ha megsértik az érző szöveteket, akkor el is felejtheti Lilaht vagy még rosszabb az érzéseit veszítheti el. Ezért találja ki, hogy videókat készítenek azokról a tevékenységekről, amiket együtt csinálnak, ha véletlenül úgy alakulnának a dolgok, hogy miután felébredt a műtét után, nem ismerné fel Lilaht. Mégis ebben az volt a legszebb, amikor Cole már a műtőben volt és hősnőnk elment a templomba imádkozni. Ott végignézte a videókat és talált egy olyat, amit Cole egyedül csinált, ahol arra akarja magát emlékeztetni, hogy miért szereti Lilaht.

„Annyira tele van vele a szívem... nem is: a lelkem! Még sohasem tett senki ennyire boldoggá. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány ennyire illik egy olyan fickóhoz, mint én. De tévedtem. Olvasd el a listát! Szeress bele megint! És ne felejtsd el a dossziét, amire az van írva, hogy „Különleges”! Különleges, mint Lilah.”

Már az első részben is nagyon érdekelt Booker, de most még jobban elkezdett, főleg, hogy megjelent ebben a kötetben az a nő is, akit neki rendelt a sors. Az a rész lesz szerintem a legizgalmasabb abból a szempontból, hogy mindkét félnek a háttere, a története tragédiákon alapul. És bár ott is megment egy férfi egy nőt, mint az első részben, de a harmadikban a nő is megmenti a férfit. Na, jó ez csak egy előrevetítés, még nem olvastam, csak most fog jönni. Szóval, ha minden jól megy, akkor legközelebb azzal fogok érkezni.

 Leginkább az tetszik, hogy ha meglátom a három borítóképet a trilógiáról, akkor tudom, hogy ezek összetartoznak.

 A szürke és a vörös dominál, így megteremti a tartalom és a külső közötti összhangot. Ad neki egy mélyebb tartalmat. Ami fontos, azt kiemeli a vörös színnel. Az a legjobb, hogy itt még a cím betűtípusa is tetszik, pedig leginkább nekem a letisztult formák tetszenek, nem az ilyen kacskaringós, füzérszerűek.

Egyszerű mégis nagyszerű.

"Nem, Lilah, nem Dreser vagy, hanem Colter - jelenti ki Booker"