Sherry Gammon - Elviselhetetlen

"Ha az ember nagyon akar valamit, és tűzön-vízen át meg is tesz mindent érte, akkor eléri."

 

Hű, hát, nehéz megszólalni egy ilyen megrázó könyv után. Azt már most szeretném elmondani, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. A trilógiából ez volt a legmegrázóbb számomra! Ez a trilógia három olyan témát ölel fel, amelyek a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Ugye a Szerethetetlen az alkohol problémával, a Hihetetlen a drog problémával, míg az Elviselhetetlen a családon belüli erőszakkal foglalkozik.

Tesst és Bookert már a trilógia előző részeiből ismerhetjük, de a háttértörténetükkel nem vagyunk teljesen tisztában, csak sejtünk dolgokat. Ebben a regényben megismerjük a csúf igazságot. Mindkettejük története hátborzongató, de ami legjobban megviselt, az Tess története. Nyilván azért, mert az övének visszatekintő fejezetei vannak. Ezek a fejezetek nagyon nehezen mentek nekem, elgondolkoztam azon, hogy átugrok néhány részt belőle, de aztán úgy éreztem, hogy ez nem lenne tisztességes. Nem tudtam folyamatosan olvasni, néha le kellett tennem néhány órára.

Tess történetét nem szeretném itt részletezni, mert szerintem épp elég, ha elolvassátok, aztán mindannyian eldöntitek, hogy kinek mennyire megrázó ez, viszont a témáról szeretnék néhány szót szólni.

A családon belüli erőszak egy olyan teher, probléma, ami nagyon ritka esetben derül ki és áldozatai leginkább nők. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhet annak az embernek a fejében, aki arra vetemedik, hogy megüti egyik szerettét (már ha egyáltalán szereti). Hát, még annak, aki ezek után úgy dönt, hogy megbocsát és vele marad. Bár sajnos vannak olyanok, akik nem tudnak menekülni a helyzetből, viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül nőkkel történnek meg az ilyenek, lehet akár egy férfival is, ezért nem szeretnék sztereotipizálni.

Az ilyen esetek rémisztenek el minket attól, hogy igazi kapcsolatokat keressünk. Hisz mi van akkor ha velünk is megtörténik ilyen szörnyűség? Oké, hogy Tess túlélte, de vajon ezt én is így bírnám? Ki tudnék menekülni egy ilyen kapcsolatból, vagy mindig adnék egy utolsó esélyt? Sajnos ezekre nehéz választ adni, sőt lehetetlen. Szinte hiába mondanám azt, hogy abban a pillanatban, hogy kezet emelt rám a jelenlegi párom kilépnék abból a kapcsolatból, mert nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Mint ahogy olvashattátok/játok a könyvben, amikor már Tess azt hitte, hogy vége, akkor az exe újra felbukkant és még egy távolságtartási végzés sem védhette meg tőle.

A történettel kapcsolatban azért azt megjegyezném, hogy nekem már voltak olyan jelenetek, amik túlzásnak hatottak, és itt most nem a múlt részletezésére és az erőszakra gondolok, mert azok teljesen hitelesek. Hanem arra gondolok, hogy Tess rengeteg sérelmen ment keresztül, mint a múltban, mint a jelenben. De szerintem ezek után a traumák után az írónő nem adott elég időt a lelki regenerálódásnak, néha úgy tűnt nekem, hogy megtörténik a bántalmazás, utána van egy időszak, amikor mély bánatba kerül, aztán mintha semmi nem történt volna visszatérünk a normális kerékvágásba. Az is zavaró volt, vagy már túlzás, hogy Booker exe a végén meg akarta ölni hősünket, szinte már mindenki meg akart ölni mindenkit.

Bár a visszatekintő fejezetek szörnyű emlékképeket takarnak, amitől felfordult a gyomrom, mégis a tetőpont az volt, amikor Tess azért könyörgött Bookernek, hogy hagyja meghalni, mert ő ezt már nem bírja. Innentől kezdve ott lóg a fejük felett Damoklész kardja, ami csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ez megteremtette a regény egyre növekvő feszültségét.

Booker is fájdalmas emlékekkel él együtt, hisz neki az édesanyját és ikertestvérét a szeme láttára gyalázták meg, majd ölték meg úgy, hogy nem tehetett ellene semmit, csak a sikolyukat és a könyörgésüket hallotta. Ezután romboló életmódot folytatott addig, míg Sethnek szüksége nem lett rá. Emiatt kialakult benne egy védelmező ösztön, ami által a barátait védelmezi minden áron. (Gondoljunk vissza Lilah-ék részére, amikor Booker elvakultan hitt abban az általa rögzült tényben, hogy Lilah rosszat akar, ezért folyamatosan szemmel kell tartani.)

Olvastam egy olyan véleményt, melyben szeretett volna az olvasó bemenni a történetbe, hogy segítsen főhőseinken. Én sajnos nem vagyok ilyen bátor. Persze én is szerettem volna segíteni rajtuk, de inkább azzal, hogy átírom a történetet, nem úgy, hogy majd én megállítom az őrült exeket. Nekem már az nagyon stresszes volt, hogy nem tudtam, mi lesz a következő gonosz tett, amivel meg kell küzdeniük nekik és meg kell küzdenem nekem, mit kell még feldolgoznom. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi jöhet még. Az előző két könyvből megtanultam, hogy Sherry a leglehetetlenebb helyzetekből is kihoz valami egészen meglepőt, ezért soha nem tudtam, hogy mire számíthatok.

De ez a történet nem csak arról szól, hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, hanem arról is, hogyan lehet begyógyítani egy sebzett szívet. Booker és Tess egymásra támaszkodva próbálják a múlt eseményeit feldolgozni és kettejükből egy egészet alkotni. Ebben természetesen segítenek a barátok, akiket az előző részekben megismertünk.

Ami legjobban tetszik ebben, hogy az előző könyvek főhőseiről is tudunk meg újabb információkat és nem ér véget az ő történetük a regényükkel. Már korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy én mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történik egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejező után, és itt sokat meg lehet tudni. Ennek a regénynek a befejező fejezete különösen megható volt, hisz Maggie szemszögéből olvashatunk, aki kimegy anyukája sírjához és megbocsát neki. Szerintem ennél szebb dolog nem sok van, amikor meg tudunk egy olyan valakinek bocsátani, aki talán meg sem érdemli azt, vagy nem is érdekli, de a megbocsátó félnek egy hatalmas teher esik le a szívéről.

 NA, ez a borító hihetetlenül jó, teljes mértékben kifejezi a történetet. Ugye nem is kell alaposan megfigyelni csak a színeket kell érzékelni és már megmutatkozik a trilógia sajátossága. Viszont nagyon beszédes a hátra kötözött kezek és a magasság, mintha azon gondolkozna az a nő, hogy most leugorjon és itt fejezze be, ne küzdjön tovább, vagy inkább maradjon és próbálja a legjobbat kihozni a helyzetéből.

A borítóhoz most ennyit szeretnék fűzni, mert van egy külön bejegyzésem e trilógia borítóinak, mert eddig ez az a borító, ami a legjobban tetszik a magyaroktól, és amiről úgy gondolom, hogy sokkal jobb az eredetitől. Ha kíváncsiak vagytok rá, akkor ide kattintva tudjátok elérni.

A címről még annyit szeretnék mondani, hogy szerintem itt a legerősebb a cím és a történet közötti szál, hisz egyértelműen ez az egy szó a történetnek fontos kulcsszava is.

Egy utolsó megjegyzés a könyvről: mielőtt elkezdtem volna olvasni, nagyon sokat vártam a regénytől, ezért néhány oldal után csalódtam benne, viszont ahogy haladt a történet, ezt a csalódottságot átvette a döbbenet, sajnálat, részvét és a csodálat egyvelege. Ha úgy érzed, hogy most kiegyensúlyozott életet élsz és elbírsz mindennel, akkor ajánlom, hogy olvasd el, mert csak nyersz vele, több rálátásod lesz a világ rejtett dolgaira.

Most már tényleg utoljára egy kis idézetet szeretnék betenni, ami azt kívánja bemutatni, hogy nem csak egy búskomor könyvről van szó, hanem van benne humor is: (Sofia Lilah lánya)
"– Sofia az ölembe mászik. – Én hozzád megyek feleségül, Book bácsi – simogatja meg az arcomat.
– Kicsit öreg vagyok hozzád, kisangyal. – Megpuszilom a feje búbját, és átölelem.
– Majd ha nagyobb leszek, akkor vegyél feleségül. Mondjuk, amikor tízéves leszek, jó?
– Na ja, és mehetek is mindjárt a börtönbe – mormolom, mire Seth és Maggie nevetésben tör ki.
– Nem jutsz börtönbe – mondja Cole, és felnyalábolja Sofiát. A vállán viszi a lépcső felé, Lilah megy utána. – Azért nem, mert előbb megöllek."