Sherry Gammon - Elviselhetetlen

"Ha az ember nagyon akar valamit, és tűzön-vízen át meg is tesz mindent érte, akkor eléri."

 

Hű, hát, nehéz megszólalni egy ilyen megrázó könyv után. Azt már most szeretném elmondani, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom. A trilógiából ez volt a legmegrázóbb számomra! Ez a trilógia három olyan témát ölel fel, amelyek a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Ugye a Szerethetetlen az alkohol problémával, a Hihetetlen a drog problémával, míg az Elviselhetetlen a családon belüli erőszakkal foglalkozik.

Tesst és Bookert már a trilógia előző részeiből ismerhetjük, de a háttértörténetükkel nem vagyunk teljesen tisztában, csak sejtünk dolgokat. Ebben a regényben megismerjük a csúf igazságot. Mindkettejük története hátborzongató, de ami legjobban megviselt, az Tess története. Nyilván azért, mert az övének visszatekintő fejezetei vannak. Ezek a fejezetek nagyon nehezen mentek nekem, elgondolkoztam azon, hogy átugrok néhány részt belőle, de aztán úgy éreztem, hogy ez nem lenne tisztességes. Nem tudtam folyamatosan olvasni, néha le kellett tennem néhány órára.

Tess történetét nem szeretném itt részletezni, mert szerintem épp elég, ha elolvassátok, aztán mindannyian eldöntitek, hogy kinek mennyire megrázó ez, viszont a témáról szeretnék néhány szót szólni.

A családon belüli erőszak egy olyan teher, probléma, ami nagyon ritka esetben derül ki és áldozatai leginkább nők. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhet annak az embernek a fejében, aki arra vetemedik, hogy megüti egyik szerettét (már ha egyáltalán szereti). Hát, még annak, aki ezek után úgy dönt, hogy megbocsát és vele marad. Bár sajnos vannak olyanok, akik nem tudnak menekülni a helyzetből, viszont szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül nőkkel történnek meg az ilyenek, lehet akár egy férfival is, ezért nem szeretnék sztereotipizálni.

Az ilyen esetek rémisztenek el minket attól, hogy igazi kapcsolatokat keressünk. Hisz mi van akkor ha velünk is megtörténik ilyen szörnyűség? Oké, hogy Tess túlélte, de vajon ezt én is így bírnám? Ki tudnék menekülni egy ilyen kapcsolatból, vagy mindig adnék egy utolsó esélyt? Sajnos ezekre nehéz választ adni, sőt lehetetlen. Szinte hiába mondanám azt, hogy abban a pillanatban, hogy kezet emelt rám a jelenlegi párom kilépnék abból a kapcsolatból, mert nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Mint ahogy olvashattátok/játok a könyvben, amikor már Tess azt hitte, hogy vége, akkor az exe újra felbukkant és még egy távolságtartási végzés sem védhette meg tőle.

A történettel kapcsolatban azért azt megjegyezném, hogy nekem már voltak olyan jelenetek, amik túlzásnak hatottak, és itt most nem a múlt részletezésére és az erőszakra gondolok, mert azok teljesen hitelesek. Hanem arra gondolok, hogy Tess rengeteg sérelmen ment keresztül, mint a múltban, mint a jelenben. De szerintem ezek után a traumák után az írónő nem adott elég időt a lelki regenerálódásnak, néha úgy tűnt nekem, hogy megtörténik a bántalmazás, utána van egy időszak, amikor mély bánatba kerül, aztán mintha semmi nem történt volna visszatérünk a normális kerékvágásba. Az is zavaró volt, vagy már túlzás, hogy Booker exe a végén meg akarta ölni hősünket, szinte már mindenki meg akart ölni mindenkit.

Bár a visszatekintő fejezetek szörnyű emlékképeket takarnak, amitől felfordult a gyomrom, mégis a tetőpont az volt, amikor Tess azért könyörgött Bookernek, hogy hagyja meghalni, mert ő ezt már nem bírja. Innentől kezdve ott lóg a fejük felett Damoklész kardja, ami csak arra várt, hogy lecsaphasson. Ez megteremtette a regény egyre növekvő feszültségét.

Booker is fájdalmas emlékekkel él együtt, hisz neki az édesanyját és ikertestvérét a szeme láttára gyalázták meg, majd ölték meg úgy, hogy nem tehetett ellene semmit, csak a sikolyukat és a könyörgésüket hallotta. Ezután romboló életmódot folytatott addig, míg Sethnek szüksége nem lett rá. Emiatt kialakult benne egy védelmező ösztön, ami által a barátait védelmezi minden áron. (Gondoljunk vissza Lilah-ék részére, amikor Booker elvakultan hitt abban az általa rögzült tényben, hogy Lilah rosszat akar, ezért folyamatosan szemmel kell tartani.)

Olvastam egy olyan véleményt, melyben szeretett volna az olvasó bemenni a történetbe, hogy segítsen főhőseinken. Én sajnos nem vagyok ilyen bátor. Persze én is szerettem volna segíteni rajtuk, de inkább azzal, hogy átírom a történetet, nem úgy, hogy majd én megállítom az őrült exeket. Nekem már az nagyon stresszes volt, hogy nem tudtam, mi lesz a következő gonosz tett, amivel meg kell küzdeniük nekik és meg kell küzdenem nekem, mit kell még feldolgoznom. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi jöhet még. Az előző két könyvből megtanultam, hogy Sherry a leglehetetlenebb helyzetekből is kihoz valami egészen meglepőt, ezért soha nem tudtam, hogy mire számíthatok.

De ez a történet nem csak arról szól, hogyan lehet másoknak fájdalmat okozni, hanem arról is, hogyan lehet begyógyítani egy sebzett szívet. Booker és Tess egymásra támaszkodva próbálják a múlt eseményeit feldolgozni és kettejükből egy egészet alkotni. Ebben természetesen segítenek a barátok, akiket az előző részekben megismertünk.

Ami legjobban tetszik ebben, hogy az előző könyvek főhőseiről is tudunk meg újabb információkat és nem ér véget az ő történetük a regényükkel. Már korábbi bejegyzéseimben említettem, hogy én mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történik egy "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejező után, és itt sokat meg lehet tudni. Ennek a regénynek a befejező fejezete különösen megható volt, hisz Maggie szemszögéből olvashatunk, aki kimegy anyukája sírjához és megbocsát neki. Szerintem ennél szebb dolog nem sok van, amikor meg tudunk egy olyan valakinek bocsátani, aki talán meg sem érdemli azt, vagy nem is érdekli, de a megbocsátó félnek egy hatalmas teher esik le a szívéről.

 NA, ez a borító hihetetlenül jó, teljes mértékben kifejezi a történetet. Ugye nem is kell alaposan megfigyelni csak a színeket kell érzékelni és már megmutatkozik a trilógia sajátossága. Viszont nagyon beszédes a hátra kötözött kezek és a magasság, mintha azon gondolkozna az a nő, hogy most leugorjon és itt fejezze be, ne küzdjön tovább, vagy inkább maradjon és próbálja a legjobbat kihozni a helyzetéből.

A borítóhoz most ennyit szeretnék fűzni, mert van egy külön bejegyzésem e trilógia borítóinak, mert eddig ez az a borító, ami a legjobban tetszik a magyaroktól, és amiről úgy gondolom, hogy sokkal jobb az eredetitől. Ha kíváncsiak vagytok rá, akkor ide kattintva tudjátok elérni.

A címről még annyit szeretnék mondani, hogy szerintem itt a legerősebb a cím és a történet közötti szál, hisz egyértelműen ez az egy szó a történetnek fontos kulcsszava is.

Egy utolsó megjegyzés a könyvről: mielőtt elkezdtem volna olvasni, nagyon sokat vártam a regénytől, ezért néhány oldal után csalódtam benne, viszont ahogy haladt a történet, ezt a csalódottságot átvette a döbbenet, sajnálat, részvét és a csodálat egyvelege. Ha úgy érzed, hogy most kiegyensúlyozott életet élsz és elbírsz mindennel, akkor ajánlom, hogy olvasd el, mert csak nyersz vele, több rálátásod lesz a világ rejtett dolgaira.

Most már tényleg utoljára egy kis idézetet szeretnék betenni, ami azt kívánja bemutatni, hogy nem csak egy búskomor könyvről van szó, hanem van benne humor is: (Sofia Lilah lánya)
"– Sofia az ölembe mászik. – Én hozzád megyek feleségül, Book bácsi – simogatja meg az arcomat.
– Kicsit öreg vagyok hozzád, kisangyal. – Megpuszilom a feje búbját, és átölelem.
– Majd ha nagyobb leszek, akkor vegyél feleségül. Mondjuk, amikor tízéves leszek, jó?
– Na ja, és mehetek is mindjárt a börtönbe – mormolom, mire Seth és Maggie nevetésben tör ki.
– Nem jutsz börtönbe – mondja Cole, és felnyalábolja Sofiát. A vállán viszi a lépcső felé, Lilah megy utána. – Azért nem, mert előbb megöllek."

Sherry Gammon - Hihetetlen

„…arról senki sem tehet, hogy honnan jön. Csak arról tehetünk, amit teszünk, és ahová tartunk az életben”

Sherry Gammon Port fare trilógiájának második részét ugyanannyira imádtam, mint az elsőt, bár azt hittem, hogy nem fogja súrolni azt a szintet, hisz az elsőket nehéz beérni, hát még túlszárnyalni. Viszont más miatt tetszett, a kettőt nehéz ugyanazon a szinten emlegetni. Elsősorban azért, mert míg Seth és Maggie története azért tetszett, mert gimisekről volt szó, és a főkoncepciója az, hogy a lány bajban volt, a fiú meg segített rajta, megmentette, addig itt Cole nem volt az a menő srác, mint Seth. Cole volt a mindenben ügyetlenül cuki hapsi, kivéve az orvosi hivatását, míg Seth a menő srác, aki észre sem veszi, hogy népszerű, az a lényéből fakad.

Maggie az a lány volt, aki kitartott, nem siránkozott, hogy milyen nehéz helyzetben van, igazi túlélő, míg Lilah azért volt túlélő, mert bár menekült az apja elől, akinek hatalmas droghálózata van, vagyis abból a helyzetből akart kitörni, amibe beleszületett, de sikerült neki évekre eltűnnie. És bár kettejük múltja össze sem hasonlítható, mégis mindkettejük súlyos traumákon mentek keresztül.

Tele volt meglepetésekkel, és mint már említettem az első résznél (Sherry Gammon – Szerethetetlen), a történetvezetésben voltak olyan tényezők, melyek nem megszokottak. Itt például már az elején attól féltem, hogy mi lesz majd, ha kiderül a végén, hogy Lilah miért is költözött abba a városba és miért flörtöl folyamatosan Cole-lal. (Emiatt egyébként nem is akartam először elolvasni, de annyira tetszett a trilógia első része, hogy muszáj volt elolvasnom) De a megszokottól eltérően Sherry már a történet közepén leleplezte Lilaht, sőt hogy enyhítsen hősnőnk terhén, önként mondta el az indokokat.

Írónőnknek ez a fajta stílusa nagyon megfogott, mert így sokkal több érzelmet tud kelteni az olvasóban. Gondoljunk jobban bele: ha a végére hagyja a leleplezést, akkor tudjuk, hogy még néhány (kb 5-6) oldal és meg is bocsát mindenki mindenkinek. Vagyis minden happy. De ha a közepén lepleződik le, akkor még jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mert azt hinnénk, hogy ezután már nem jöhet semmi váratlan, hisz a nagy csattanó le lett lőve. 

Viszont ez nem így van! Ilyenkor együtt érzünk a hősnővel, aki bele lett kényszerítve ebbe a helyzetbe, hogy a saját életét mentse, de együtt érzünk hősünkkel is, mert őt meg kihasználták, és barátai élete újra veszélybe került egy olyan nő által, akit szeret, és aki átverte. Ilyenkor hosszabbra nyúlik a megbocsátás és a vádolás időszaka. Booker nem tud elvonatkoztatni a múlttól, ezért folyamatosan követteti és nem bízik meg benne. Ez a folyamat egy folytonos feszültséget hoz a történetbe, ami miatt tovább akarjuk olvasni, hisz azt várjuk, hogy mikor derül ki, hogy tévedett és az elégtétel milyen jó érzés lesz.

Feszültséget okoz még az a tudat, hogy mikor jön a következő telefon Lilah apjától, vagy hogy mikor dönt úgy, hogy nem kér lánya segítségéből és inkább egy emberére bízza. Aztán amikor bejön egy újabb szereplő, Lilah dadája, újabb kérdések, titkok lesznek. A végén pedig egy hatalmas meglepetés, ami borzasztóan jól esett a lelkemnek és nagyon meghatódtam. Szerintem erre a fordulatra senki nem számít, és annyira szebbé teszi a történetet.

Hogy ismételjem magam voltak nagyon megható és meglepő pillanatok, részek, amikor azt mondtam, hogy na, jó itt már megint nagyot alkotott Sherry. Ilyen volt, amikor kiderült, hogy Cole-t meg kell műteni, mert az agyában találtak egy tumort. Viszont a műtét során, ha megsértik az érző szöveteket, akkor el is felejtheti Lilaht vagy még rosszabb az érzéseit veszítheti el. Ezért találja ki, hogy videókat készítenek azokról a tevékenységekről, amiket együtt csinálnak, ha véletlenül úgy alakulnának a dolgok, hogy miután felébredt a műtét után, nem ismerné fel Lilaht. Mégis ebben az volt a legszebb, amikor Cole már a műtőben volt és hősnőnk elment a templomba imádkozni. Ott végignézte a videókat és talált egy olyat, amit Cole egyedül csinált, ahol arra akarja magát emlékeztetni, hogy miért szereti Lilaht.

„Annyira tele van vele a szívem... nem is: a lelkem! Még sohasem tett senki ennyire boldoggá. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány ennyire illik egy olyan fickóhoz, mint én. De tévedtem. Olvasd el a listát! Szeress bele megint! És ne felejtsd el a dossziét, amire az van írva, hogy „Különleges”! Különleges, mint Lilah.”

Már az első részben is nagyon érdekelt Booker, de most még jobban elkezdett, főleg, hogy megjelent ebben a kötetben az a nő is, akit neki rendelt a sors. Az a rész lesz szerintem a legizgalmasabb abból a szempontból, hogy mindkét félnek a háttere, a története tragédiákon alapul. És bár ott is megment egy férfi egy nőt, mint az első részben, de a harmadikban a nő is megmenti a férfit. Na, jó ez csak egy előrevetítés, még nem olvastam, csak most fog jönni. Szóval, ha minden jól megy, akkor legközelebb azzal fogok érkezni.

 Leginkább az tetszik, hogy ha meglátom a három borítóképet a trilógiáról, akkor tudom, hogy ezek összetartoznak.

 A szürke és a vörös dominál, így megteremti a tartalom és a külső közötti összhangot. Ad neki egy mélyebb tartalmat. Ami fontos, azt kiemeli a vörös színnel. Az a legjobb, hogy itt még a cím betűtípusa is tetszik, pedig leginkább nekem a letisztult formák tetszenek, nem az ilyen kacskaringós, füzérszerűek.

Egyszerű mégis nagyszerű.

"Nem, Lilah, nem Dreser vagy, hanem Colter - jelenti ki Booker"

Sherry Gammon - Szerethetetlen

"Egy menedék kellett neki a vihar elől, egy hely, ahol biztonságban érezheti magát, és valaki, aki megnyugtathatja, hogy senki sem szerethetetlen."

Ennek a könyvnek a borítójával már régóta szemezgetek, de eddig akárhányszor elolvastam a fülszöveget, soha nem nyerte el a tetszésemet, viszont most valamiért úgy éreztem, hogy el kell olvasnom. 

IMÁDTAM. Nem tudom, miért, de vonzódom az olyan könyvekhez, melyben a fiúnak meg kell védenie a lányt. Az tetszett a legjobban, hogy itt nem csak ízelítőt kaptunk főhőseink kapcsolatából, hanem tekintélyes belátást is. Általában egy romantikus regény alapkoncepciója: lány és fiú megismerkedik valamilyen formában, majd elindul egy huzavona, hogy miért nem jár(hat)nak, és a végén összejönnek. Aztán vége, pedig engem mindig érdekel, hogy mi történik ezután? Jó persze, valahol van epilógus, de az légyfing. Itt pedig már kb. a regény közepén összejönnek és így kinyílik nekünk egy ablak.

Seth az a srác, aki a suliban mindig is menő volt és így a beilleszkedése is könnyen ment. Míg Maggie inkább a hierarchia alján van, mert szegényes a ruházata és próbálja a külvilágot kizárni, falat emelt maga köré. Ez azért volt, mert az anyukája alkoholista, folyamatosan ki van ütve, ha éppen nincs, akkor Maggiet átkozza.

Az alaptörténet az annyi lenne, hogy Seth egy MET-es ügynök, aki visszamegy a suliba, hogy információkat gyűjtsön a helyi drogdílerekről. Először a menőkkel kell összehaverkodnia, azok hátha beavatják őt is. De mivel ez nem vezet sehova, ezért Booker úgy dönt, hogy barátkozzon össze Maggievel. A lány külseje megegyezik egy drogfogyasztóéval, mivel Maggie az éhséggel küzd mindennap. Seth hiába mondja, hogy biztos nem drogozik a lány, Brooker nem foglalkozik vele. 

Sethnek nehéz feladata van, hisz tetszik neki a lány és mivel Maggie próbál neki ellenállni, ezért nem tudja, hogyan tudna közelebb kerülni hozzá. Ezek után jönnek a bonyodalmak, amelyek az átlagos gimis történetet elviszik egy hátborzongató, gyilkosokkal teli történetbe, ahol főszereplőink élete veszélyben van.

"Soha nem vagy túl öreg egy kisujj-eskühöz."

 

Ez a regény olyan szempontból is meglepetés volt nekem, hogy kiszámíthatatlan volt. Tehát, ugye Maggie nehézsorsú gyerek, akinek az anyja alkoholista, de ő szereti, és már az alapból egy hatalmas trauma, hogy az anyukája nap, mint nap azzal szembesíti, hogy nem szereti őt. Ezenkívűl kórházba kerül, szóval most már nem csak azért kell aggódnia, hogy leissza magát és önkívületi állapotban valami butaságot csinál, hanem az életéért is aggódik. De ehhez még hozzácsapódnak a levelek, amiket az anyuka írt egyetlen lányának, ahol többször is leírja, hogy szereti, és szeretne megváltozni. Ez egy kicsi enyhülést hoz, de ezután még nagyobb a puffanás. Nem elég, hogy Sam, Booker nagypapája „miatta” hal meg, ezért még Booker felelősségre is vonja, de nemsokára a saját édesanyját is elveszíti anélkül, hogy kimondta volna a bűvös szót. Azt a szót, amire minden gyermek – legyen 2 vagy 22 éves - vágyik, hogy SZERETLEK, ehelyett az utolsó mondata a lányához „A vodkát szeretem! Most hozz egy italt vagy menj el”.

Ami egy kicsit abszurd (jó, ez most fura, mert elég sok dolog van, ami abszurd ebben a történetben) az, hogy Maggie kettőt hapcizott és egyből megbetegedett. Ezt már nagyon sokszor olvastam különböző regényekben és valahogy mindig annyira „na, hogy jelezzük az olvasó felé, hogy ez a valaki meg fog betegedni, meghapciztatjuk (van egyáltalán ilyen szó?)”. Tegnap előtt négyszer is hapciztam és a betegség még a közelemben sem járt (Hál’ Istennek).

Na, jó, a negatív kritika eléggé silány lett, de muszáj volt megemlítenem, mert nagyon szúrta a szemem.

 Mint már fentebb említettem már többször neki akartam kezdeni a könyvnek a borítója miatt, de a fülszöveg elriasztott. Viszont most így visszaolvasva egy kicsit nem értek egyet vele. Én úgy gondoltam, hogy a lány, aki a hintán ül, teljesen elveszett, a suliban kigúnyolják, csúnyán bánnak vele, mintha "leprás" lenne. De itt erről szó sincs. Vannak felszínes barátai, persze nem olyanok, akikkel mindent meg tudna beszélni, de annyira nem elveszett és ha jobban igyekezik, akkor tudott volna barátokat szerezni. Mert nyitott volt valamilyen szinten, hisz segített a többieknek.

Viszont az a kétségbeesés és reménytelenség, amit a borító tükröz, az sokszor megjelent a regényben. És most jobban megnézve a ruhának a vörös színe mégis csak azt jelképezi számomra, hogy a lányban van egy rejtett tulajdonság, amit nem akar, hogy  felszínre kerüljön. 

 A szenvedély... az élet, lehetőségek, jobb sors, barátságok, szerelem iránt!

"Valaki szeretett. Én, a szerethetetlen senki mégiscsak szerethető voltam." 

Miranda Kenneally - Kivédhetetlen Szerelem

Mivel annyira tetszett Kelly Oram Cinder és Ella című regénye, ezért próbáltam keresni egy hasonlót. Keresgéltem a LOL-os regények között és meg akadt a szemem a Kivédhetetlen szerelmen. Na, már most mielőtt elkezdeném leírni, hogy mit gondolok erről, tisztáznunk kell, hogy már húsz éves vagyok, nem vagyok már oda a tipikus amcsi sztorikért. Sajnos ebben voltak olyan tényezők, amelyek arra emlékeztettek, hogy miért is nem szeretem már.

Tehát röviden a sztori, van egy lány, aki imádja az amerikai focit, a sulija csapatának a kapitánya, és azért küzd, hogy az alabamai egyetemi csapatba ösztöndíjat kapjon. Az édesanyja, bátyja támogatja, míg édesapja próbálja megakadályozni. A csapata elfogadja őt kapitánynak, míg az egyetemi csapat csak egy szép arcnak. És ha mindez nem lenne elég, jön Ty, aki teljesen megzavarja a hormonjait. De ott van neki a legjobb barátja Henry. Kit válasszon?

Ez egy kicsit elnagyolt leírás, de arra pont elég, hogy elmondjam, miért nem tetszett nekem. Először inkább abbahagytam volna, de aztán „teljesen véletlenül” megtudtam, hogy mi lesz a vége és kíváncsi lettem. 

Én tényleg azt hittem, hogy Ty imádnivaló és az a tipikus „nyálamat csorgatom, annyira jó pasi”, de rá kellett jönnöm, hogy ebben a sztoriban ez Henry, de ő sem volt a helyzet magaslatán. De visszatérve Ty-ra, túlságosan be volt parázva, irányítani akarta Woods-ot és az a pasi, aki ráakaszkodott a lányra, és azt éreztette vele, hogy ő az egyetlen támasza a múltja miatt.

Henry ő meg teljesen érthetetlen. Még most sem vagyok biztos abban, hogy skizofrén, vagy csak szimplán bamba. Szereti, de mégsem? Most akkor, hogy van? Volt lehetősége, hogy visszahódítsa Woods-ot, de inkább hagyta a fenébe, mert nem akarta, hogy megváltozzon a kapcsolatuk, aztán meg minden az ellentétére változott, mert került őt. Ezt egyáltalán nem értettem. Összehozza Ty-al, aztán megharagszik rá, mert összejött vele. (Ha valaki ezt érti, légyszi magyarázza el!!)

De ne hagyjuk ki ebből Woods-ot sem, hisz ő sem a legjobb főszereplő számomra. Azzal nem volt semmi baj, hogy nem vette észre, hogy Henry szerelmes belé, de az már tipikus amcsi sztori, hogy összejön Ty-al, majd 10 perc múlva odaadja neki a szüzességét. Lehet, hogy én vagyok prűd, de azért ez túlzás volt szerintem. Aztán nekem az sem tetszett, hogy az apukáját annyiszor elutasította, hisz csak védeni akarta őt, és bár nem akarta, hogy a lánya focizzon, de próbált valami más közös programot találni a lányával. Ott tette fel az i-re a pontot, amikor az apja megkérdezte tőle, hogy nem mennek-e autósmoziba, mire a lány rávágta, hogy nem. Kérdezte az apukája, hogy már nem szereti, mire rávágta, hogy imádja, csak nem vele. Ugye most is elgondolkoztam volna, hogy mit tettem volna a lány helyében, viszont ezt én, HA így mondtam is volna apának, biztos, hogy abban a percben meg is bántam volna. Én is csinálok őrültségeket, de ilyenre nem lennék képes. 

Cinder és Ella után hatalmas csalódás volt, de ebben valószínűleg az is közre játszik, hogy már nem 16 éves vagyok, amikor minden ilyesmi tetszett volna.

 A borító egész jó lenne, ha minden szempontból egyezne a történet főszereplőjével. Woods tipikus fiús lány, aki focizik és nem hiszem, hogy műkörmöt csináltatna magának. A cím az most nagyon tetszik, viszont az író nevével még mindig gondjaim vannak (mint ahogy az előző bejegyzésemben is megjegyeztem), mert olyan, mintha csak oda lenne dobva. 

Az angol verzió most is jobban tetszik:

Bár ez nem az a tipikus LOL-os könyv ezzel, de szerintem sokkal reálisabb, nekem sokkal jobban tetszik, viszont egy 14-16 évesnek valószínű, hogy a magyar verzió tetszik jobban.

Mindenesetre délutáni elfoglaltságnak jó volt!