Susan Wiggs - Asztal öt személyre

Ez a regény már régóta ott van az "Elolvasni" mappámba, de amikor érettségiztem, és nagyon sok Júlia kisregényeket olvastam, besokalltam a mézes-mázos romantikától és nem tudtam magam rávenni, hogy belekezdjek. Most viszont nagyon örülök, hogy letöltöttem, mert pont valami ilyesmire volt szükségem az utóbbi napokban.

Hosszú hónapok óta ez volt az a könyv, amit nem tudtam letenni. Előtte Gena Showalter sorozatát, az Alvilág urait olvastam, amiről a későbbiekben szót fogok ejteni egy külön bejegyzésben, és az is nagyon tetszett, de ott nem éreztem azt az elementáris erőt,hogy folyamatosan olvasnom kell.

Ugye nagyon sok olyan könyvel találkoztunk, ahol ugyanez a forgatókönyv: A főszereplők rokonai, lehetnek azok testvérek,unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik vagy csak barátok meghalnak és rájuk hagyják a gyerkőcöket, ezért hőseinknek össze kell fogniuk és a rájuk bízott gyerekeket átsegíteni a tragédián, ezenkívül a saját fájdalmukat is fel kell dolgozniuk. Miközben különböző akadályokon küzdik át a széthullott családot, megtanulják, hogyan bízzanak meg egymásban, hogyan enyhítsenek együtt a saját fájdalmukon, és hogyan kovácsolódjon össze ez az új család.

Ami nagyon meglepő volt a számomra, hogy olyan sokáig elhúzódott a baleset, a temetés, és csak utána történtek a romantikus szálak. Így sikerült megismernünk a gyerekek szüleit,és nagyobb betekintést kaptunk a családi életükbe. Mivel ezeket megtudtuk a gyerekeket is jobban megértjük, és hogy milyen érzések is dúlnak bennük a baleset után. Cameront a saját szemszögéből is megismerjük, és nekem nagyon tetszett, hogy szerelmes lesz a "lúzer" lányba. Talán ez volt a kedvenc szálam a regényben.

Lily és Sean kapcsolata nekem egy kicsit fura volt, mert azonkívül, hogy mindketten meg akarják védeni Cameront és két húgát, Charliet és Ashleyt, nem vesznek észre érzelmi szálakat. Egyedül Sean gondol olyanokra, hogy milyen szexi Lily, de neki meg van barátnője. Miután szakítanak a párjával,  kezdenek el az események izgalmassá válni. Attól kezdve, mintha leomlott volna az a bizonyos fal és indulhatott az, amit már régóta vártam, és ettől kezdve tényleg nem tudtam letenni a könyvet. Elmennek a golf bajnokságra, Sean és Lily egyre közelebb kerül egymáshoz, és a gyerekek is kezdenek felszabadultabbak lenni. Cameronon egyre jobban látszik Becky jótékony hatása, és érzéseiket még a nyári szünet sem tudta kioltani. Kettejük kapcsolatáról én szívesen olvasnék a továbbiakban is.

Ashley bár még nagyon kicsi, de már neki is meg vannak a maga problémái, amit a bátyja próbál megoldani, de amikor kiderül, hogy ezzel már nem tud egyedül megbirkózni, szól Seannak és reméli, hogy egy felnőtt könnyebben meg tudja oldani. A kicsi Ashley más apától született, ezért a gyerekek félnek, hogyha ez kiderül, akkor jön majd a biológiai apa és elviszi magával. Ez a kis közjáték okozza a problémát a két felnőtt közötti bimbózó kapcsolatban. De szerencsére Sean mindkét gondra talált megoldást.

Összességében egy nagyon kellemes olvasmány. Nem az a full romantikus regény, inkább családi regénynek nevezném, de abból is egy jobb kiadás. Számomra nagyon üdítő és szórakoztató volt.

A borító számomra nem egy díjnyertes példány. Nekem erről nem jutna eszembe a történet. Nem illik a tartalomhoz, amikor először megláttam nem is nagyon volt kedvem elolvasni, mert nem láttam benne fantáziát. A színek viszont nagyon tetszenek, a dinnye szeletek és a virág nagyon szépen középpontba kerültek.

MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

Egy kicsit félve kezdtem el ezt a regényt, mert úgy éreztem, hogy már kinőttem a vámpíros sztorikat – hisz már lassan 20 éves leszek-, mégis vágytam egy kis izgalomra, valami természetfelettire, ezért neki kezdtem. 

Az tetszett az elején, hogy nem egy átlagos vámpír sztori, mert a főszereplő, Betsy, amikor vámpírként kelt fel mindent megpróbált, hogy meghaljon. Sem a kereszt, sem a szenteltvíz sem másmilyen egyházi dolog nem volt rá hatással.  Vicces volt az, amikor elfogták a vámpírok és a temetőbe vitték, hogy Nostro találkozzon vele és a bandájához csatlakozzon.

Viszont nekem több olyan dolog volt benne, ami nem nyerte el a tetszésemet. Idegesített, hogy rohant az apjához elújságolni, hogy „Hahó, élek”.  Általában az a megszokott, hogy próbálnak elbújni, nehogy bedugják valami laborba és kísérletezzenek rajta, amit a barátnője is említett, de az írónő ennyivel be is fejezte a magyarázatot, hogy ne foglalkozzunk a rendőrökkel és őrült tudósokkal, mert ebben a regényben a főszereplőnek nem fog meggyűlni a baja velük.

 Amikor találkozik Marc-kal és megmenti a haláltól, az még nem is meglepő, hisz simán beleillik egy ilyen történetbe, de az, hogy egyből elmondja a halála után történteket, hozzáköltözik, meg mindenbe beavatja, nekem természetellenes és egy kicsit erőltetett volt. Mintha az írónő kitalálta volna, hogy a főhősnőnek nem elég egy barátnő, de kell még egy barát is, akivel szintén megtalálja a közös hangot, hiszen meleg.

Az is idegesített a vége felé már, hogy Nostronak a nevét nem tudja megjegyezni. Az elején vicces volt, a végén elviseltem volna, ha a gondolataiban is „eltéveszti” a nevét, de ott mindig tudta, hogy hívják.

Minden romantikus regényben van ugyebár egy helyes pasi, aki „elrabolja hősnőnk szívét”. Sajnos itt ez a pasi nem volt a kedvencem. Sinclairrel, amikor először „találkoztam” egyáltalán nem gondoltam, hogy főszereplő lesz belőle, azt hittem, hogy Nostronak egy jelentéktelen szolgája. Aztán amikor a palotájában a szexuális és táplálkozási szokásait ismertem meg, az eléggé fura volt, de elfogadtam, mert „vámpíros sztori”, de az egész regényen keresztül nézve, nem tett rám nagy hatást.

Mivel vámpíros sztoriról van szó, ezért azt hittem, hogy egy kicsivel több akció van benne, de egyáltalán nem éreztem azt, amikor például J.R. Ward könyveit olvastam. Nem voltak benne nagy érzelmi hullámzások és a vége is nagy csalódás volt a számomra. A temetős jelenet – amikor Nostro embere Betsy arcába önti a szenteltvizet, de őcsak kacag rajta – óta azt a pillanatot várom, amikor megmutatja igazi erejét Betsy egy végsőcsatában, de nem volt ilyen. Helyette a förmedvények győzték le a fő gonoszt. Ki hallott már ilyet? Egyáltalán nem volt így drámai hatása.

A molyon amikor elolvastam az ismertetőjét, nem bírtam ellenállni és elolvastam az első véleményt, ahol azt írta egy olvasótársam, hogy nagyon vicces volt, és sokat nevetett rajta. Hát, én nem tudom ugyanezt elmondani róla. Volt egy párbeszéd, ami tetszett, de a többi vagy nem találtam elég szórakoztatónak, vagy gyatra a humorom.

A regény nem nyerte el a tetszésem, elvileg van 2. része is, de még nem fordították le magyarra. Ha tegnap már el tudtam volna olvasni, akkor valószínűleg meg is teszem, de így már biztos, hogy nem is fogom soha. Már most nem érdekel a folytatása.

A borító nekem nagyon tetszett, olyan haláli hatása van. A színek csak erősítették a vámpír sztorit a fekete és a fehéres sápadt szín, valamint a vörös dominál. Bár a virág tetoválást nem értem, de ha nem lenne ott, akkor nagyon slampos lenne, szóval csak feldobja.

Ha valaki nem szereti a vámpíros regényeket, akkor nem ajánlom neki, de ha igen, akkor egyszer el lehet olvasni, mert lehet, hogy te megérted a „nagyszerű vicceket” és egész áldó nap csak nevetni fogsz.

Jó szórakozást hozzá!

A szóban forgó párbeszéd, amit viccesnek találtam:

„– Látod azokat a szarvasokat?
Ami azt illeti, láttam. Egy szarvasborjú és az anyja álltak tőlem úgy húsz méterre. Ha nem lettem volna élőhalott, meg sem látom őket: egyrészt, mert sötét volt, másrészt elég jól elrejtőztek az erdőben.
– Igen.
– Próbáljuk megközelíteni őket! Próbáld megérinteni a tehenet, mielőtt észlelné, hogy ott vagy mellette.
– Hogy szívrohamot kapjon? Jézusom, hiszen borja van. Micsoda szívtelen dög vagy!
– Akkor a borjút – mondta türelmetlenül.
– Hogy megijesszük Bambit? Sinclair, komolyan mondom, ha nem vámpír lennél, a pokolra kerülnél.
Kezét a szeme elé tette, és nem szólt egy szót sem, ajkát összeszorította. Ismertem ezt a tekintetet. Apám, néhány tanárom és a főnökeim néztek így néha. Valószínűleg igen erősen koncentrálhatott, hogy meg ne fojtson.”

Julie Garwood - Mentő körülmény/Mentőangyal

Julie Garwood volt az az írónő, aki miatt megszerettem a skót felföldről szóló regényeket. Imádtam az összes könyvét, mégis a Mentő körülmény, vagy másik fordításban Mentőangyal volt a kedvencem, ami közelebb került hozzám.

Nagyon szeretem a romantikus történelmi regényeket, és ha úgy vesszük, ez is közéjük tartozik, bár a körülmények nem hasonlítanak egy Johanna Lindsey vagy Julia Qiunn regényhez. Hisz itt nincsenek éjfélig tartó bálok, nagy puffos báli ruhák, hintók és fényűzés, helyette két tábor, amelynek egyesülnie kéne Gabriel irányítása alatt.

Gabriel apja Maclaurin volt, de nem fogadta el fiának, ezért a Macbainekhez került, és később ő lett a vezérük. A Maclaurinok földjét angolok rombolták földig, és az angol nemesnek a felesége volt Johanna. A Maclaurinok Gabrielhez fordultak segítségért. Így kezdődik az egész regény.

Igazság szerint, ami nekem nagyon megtetszett, az a felföldiek erkölcsi kódexe volt. Amikor olvastam, akkor tényleg úgy éreztem, hogy „na, ezek, tényleg férfiak”. Megvetették azt, aki nőt megüt, bánt, bíznak egymásban és kiállnak egymásért.

Nagyon tetszett még az a folyamat, ahogy Johanna idegenként megpróbált beilleszkedni, elfogadtatni magát. Teljesen a helyébe tudtam képzelni magam, mert én is nehezen illeszkedem be egy olyan közösségbe, ahol én vagyok az új. Itt ráadásul a Maclaurin asszonyok még csúfolták is, igaz hogy csak titokban, de mint minden, ez is kiderült. De Johanna végül megmutatta, ki is ő valójában, és hogy tiszteletreméltó, bátor asszony, aki Gabriel mellé való.

A két tábor közötti szakadékot is feleslegesnek tartottam, alig tudtam megérteni, mint Johanna, hisz egyesültek, akkor miért hordtak két nagykendőt? Az nekem úgy jött le, mintha a vezetőjüknek ellenszegülnének, ő meg hagyná. Johanna megoldása nagyon tetszett és nagy merészségre vallott. A katonák megnevelése is nagyon tetszett, bár egy kicsit sértette feminista énemet a katonák "had beszéljen, majd abbahagyja" stílusa, de szerencsére ezzel is megbirkózott főhősnőnk.

Kedvenc részeim közé tartozik, amikor Dumfries, Gabriel kutyája sebesülten ért haza, és a katonák meg akarták ölni, de Johanna nem engedte. Félre tette a félelmét és ellátta a sebesült állatot.

A fő probléma, ami a mű végén közbelépett, az engem nagyon meglepett, mert nem számítottam rá, hogy még egy ilyen csavar is megjelenik. Bár a regény elején gondoltam rá, a végére teljesen elfelejtődött és meglepetésként ért. 

A könyvnek két borítója van.


 Az első borító, nekem nem tetszik, bár jól prezentálja azokat a tulajdonságokat, melyek főhősnőnkre jellemző. A második az azért tetszik jobban, mert a színek harmóniában vannak, és egyfajta nyugodtság lengi körül.















A regény egészében nekem nagyon tetszett, többször is elolvastam, és ennél a regénynél most az volt az érzésem, hogy nem a cselekmények tették izgalmassá a történetet, hanem a szereplők. Nem éreztem azt, hogy bárki is unalmas lenne, vagy nem odavaló, hanem mindenkinek meg volt a maga szerepe, és úgy odaillett, hogy vele volt teljes a regény.

Lucy Gordon - Szélvész kisasszony (Júlia 243)

„- Azt hiszed, mindig minden a te akaratod szerint történik? - kérdezte a férfi mulatva. – Bár furcsa módon úgy tűnik, te tényleg mindent el tudsz érni.
- Nem, Nick. Van valami, amit évek óta szeretnék, de egy lépéssel sem jutottam közelebb a célomhoz.”

A legelső szerelem minden ember életében fontos és emlékezetes. Számomra pont ezért a gyengéim azok a regények, ahol a történet lényege, hogy a nő újra találkozik gyerekkori szerelmével, aki nem viszonozta anno az érzéseit, de most egyből vonzódik hozzá és érzi azt a bizonyos szikrát.

A Szélvész kisasszony, ahogy a borítón is látszik a Júlia című lapban jelent meg 243-as számmal. Mint már egy előző bejegyzésemben említettem, az érettségi miatt nem volt időm három-, négy – vagy több száz oldalas regényeket olvasnom, ezért kezdtem el a Júlia füzeteket iránt érdeklődni, amik kellemes kikapcsolódást jelentettek a feszült időszakban. A legjobb az volt, hogy néhány óra alatt el lehetett olvasni a történetet és utána még tanulni is volt időm.

Ez a kisregény pont azért tetszett, mert a főszereplő nő, már gyerekkorában beleszeretett a férfiba, viszont az csak a nővérét vette észre. Öt év után Londonba utazik, teljesen más külsővel, amellyel már bármelyik férfi figyelmét felkelti.

Katie azzal a céllal ment Londonba, hogy gyermekkori szerelme, Nick beleszeressen, és ezért mindent meg akar tenni. Katie próbálkozásai, hogy Nick őt lássa és ne a nővérét, valamint a férfi ellenállása nagyon szórakoztató. Itt is van egy személy, aki nem akarja, hogy hőseink egymásra találjanak és egy közeli jó barát, aki mindenben Katie segítségére van.

Amikor leginkább azonosulni tudtam hősnőnkkel, akkor volt, mikor Nick féltékeny barátnője, Lilian elintézte azt, hogy Katie egy otthonba kerüljön. Nick erősen tiltakozott, de Katie ellent akart mondani neki, és gondolom, azért, mert feleslegesnek érezte magát. Mindenesetre én is így döntöttem volna, mégha dacból is.

Nincsenek benne nagy fordulatok, hatalmas titkok, már az elején meg lehet mondani, hogy mi lesz a vége, de kikapcsolódhatsz egy kicsit és egy teljesen más világba léphetsz be általa.

Jókai Mór - A kőszívű ember fiai

Ha valaki meghallja, hogy kötelező olvasmány, akkor legszívesebben a fejét a falba verné. Pedig nem mindegyik olyan „szörnyű”. Sőt a Candide vagy a Gulliver utazásai szerintem sokaknak tetszik. 

Amikor hetedikes voltam, kötelező volt A kőszívű ember fiai és hát, természetesen én is elterveztem, hogy elolvasom, minden nap olvasok  kb. 2-3 fejezetet és akkor nyár végére végzek vele, csak hogy annyira utáltam még a gondolatát is, hogy nem jutottam tovább a 20. oldaltól. Aztán ebben az évben, mikor érettségiztem, tétel volt emelt szinten, és muszáj volt elolvasnom. Viszont nagyon imádtam. Arra még emlékeztem, hogy Baradlay Kazimir meghal, és feleségére egy végrendeletet hagy, meg valami szán és farkasok is rémlett. 

A három testvér, Ödön, Richárd és Jenő közül az utóbbit utáltam a legjobban a regény elején, mert olyan volt, mintha semmit nem csinálna, csak felesleg lenne. Ő volt szerelmes Alfonsine-ba, aki ártani akart a családjának, bár ő erről nem tudott, de elvakultan követte mindenhová és ez egyáltalán nem tetszett. 

Amennyire jelentéktelen szereplőnek gondoltam, annál inkább meglepődtem a végén, mert képes volt megsiratni. A legkisebb fiú, aki félt a háborútól és legszívesebben elmenekült volna, feláldozta magát, hogy bátya megmenekülhessen és boldogan élhessen a feleségével. Jenő az önfeláldozásával megteremtette a mű végén a békét, harmóniát, amire áhítozott.

Ő volt mindenben a kakukktojás. Olyan nőt szeretett, akinek a lelke és szíve is fekete, és ő volt az, akit nem érdekelt a háború, maximum csak annyi, hogy legyen vége és ne essen baja. Mégis ő az, aki feláldozza magát, aki meghal és életében talán egyszer igazán bátran viselkedik. Ezért van az, hogy a mű végére a kedvenc szereplőmmé vált.

Ödön nekem az a személyiség volt, aki az apja helyébe lépett és mindent megtett azért, hogy helyreállítsa azokat az összekuszálódott szálakat, melyeket az apja és Rideghváry megbolygatott. Valahogy az ő személyiségét nem tudtam befogadni. Nem került közelebb hozzám. Mintha kevesebbet szerepelt volna a könyvben, de lehet, hogy csak nekem tűnt úgy.  

Ödön az anyja által boldogan élhetett szerelmével és gyerekük is született, mégsem éreztem úgy, hogy „megbarátkoztunk”. Valószínű, azért, mert neki egy szilárd ponttá kellett válnia a családja számára, akire akárki számíthat. Felelősségtudatosan kellett döntenie és viselkednie, ezáltal meg kellett keményítenie önmagát.

Egyik kedvenc szereplőm Richárd volt, aki katona volt és a hazáját akarta megvédeni. De nekem nem ezért vált kedvessé, hanem a szerelme, Edit miatt, így akár azt is mondhatnám, hogy ketten együtt az egyik kedvenceim. Edit bátorsága, vakmerősége és szeretete az, amit tiszteltem benne és mivel egy romantikus lélek vagyok, nagyon közel került hozzám. Egyik kedvenc részem a bál, ahol megismerkedtek Richárddal, a másik, amikor az éjszaka közepén testi épségét kockáztatva az egész városon keresztül menve kereste szerelme anyját, hogy figyelmeztesse, Richárd veszélyben van. 

Richárd magabiztossága, anyja iránti tisztelete és az, ahogy a katonáknak jó vezetője tudott lenni, tetszett a legjobban. Akiket szeretett, azokért akármikor feláldozta volna az életét. Mint amikor megmentette a kolostort, ahol Edit volt, a lázadók ellen. Neki is hatalmas felelősségtudata volt, hisz a csapata élete az ő kezében volt, amikor a hegyeken keresztül akartak hazajutni. Senkit nem hagyott cserben, még az ellenségét, Palvicz Ottót sem. Hisz magához vette a gyerekét, sajátjaként nevelte fel és akármilyen bajba keveredett, mindig kimentette.

Másik kedvenc szereplőm Baradlayné volt, aki küzdött elhunyt férje „szellemével”, és próbálta fiai életét egyenesbe hozni. Szembe ment a végrendelettel és bármit megtett a fiaiért nem ismerve a félelmet. 

A regény felépítésében nagyon tetszett, hogy a végén volt egy „jövőbe látó” fejezet, ami elmesélte nekünk, hogy mi történt a családdal a forradalom után. Ilyen fejezet nagyon kevés könyvben van, pedig nagyon szeretem.

Kellemesen csalódtam ebben a regényben. Azt hittem, hogy csak döcögősen fog menni az olvasás, de néhány nap alatt elolvastam. Ha valaki félne elolvasni, akkor csak annyit tudok mondani, hogy érdemes neki kezdeni.

A regénynek van film feldolgozása is, ami leginkább Buda ostromát dolgozza fel és lényeges információkat hagynak ki. Nekem nem tetszett, bár az is igaz, hogy a filmadaptációk mindig csak egy vezérfonalat követnek, így nem tudják átadni azt, amit a könyv.